Amíg ez nem történik meg, addig a mégoly törvényesen elfogadott, mégoly nagy arányban megszavazott alaptörvény annyit sem ér, mint a papír, amire nyomtattatott. Ezen még az sem változtat, ha az alkotmányvédelemnek vannak intézményei. Egyetlen alkotmányvédelmi rendszer sem mehet ugyanis tartósan szembe a közakarattal, igaz, annak alakításában nagyon is részt vehet, azaz maga is felelősséget visel azért, ha az alkotmány betűje és szelleme, valamint a közakarat között nagy marad a távolság. Sőt. Vajon milyen jogon kérheti számon az alkotmányvédelem bármely intézménye bárkitől, hogy magáévá tegye az alkotmány betűjét és szellemét, ha - közvetve - maga is hozzájárul az alkotmányos szöveg "lerombolásához"? Vajon várható-e egyáltalán, hogy az alkotmány értékrendje a mindennapi gondolkodás részévé váljon, ha éppen azok az intézmények nem tartják tiszteletben, amelyek arra leginkább hivatottak lennének?

Ezek a gondolatok egy díszes meghívó kapcsán jutottak eszembe, amit a minap hozott a postás. Ebben (két nappal a rendezvény kezdete előtt) arról értesítenek a rendezők, hogy nagyszabású nemzetközi konferencia lesz Budapesten "Az európai autonómiamodellekről". A rangos előadói névsor a szomszédos országok magyar és nem magyar vezetőiből, valamint az Európai Parlament magyar képviselőiből áll, kiegészítve az autonómia jól ismert sikermodelljeinek (Dél-Tirol, Aland-szigetek, Katalónia) reprezentánsaival.

Hogy mi köze ennek az alkotmányhoz? Nos, azt gondolná a Magyar Köztársaság Alkotmányát valamelyest ismerő, hogy abban az országban, melynek alkotmánya szerint a kisebbségek "részesei a nép hatalmának, államalkotó tényezők", és mely saját autonómiamodelljét példaértékűnek tartja, egyszerűen föl sem merülhet, hogy meg lehet rendezni egy kisebbségi témájú, európai formátumú konferenciát a hazai kisebbségek teljes mellőzésével. Különösen, ha ez az ország rendszeresen fölemeli a szavát a szomszédoknál tapasztalt rendellenességekkel szemben. Vajon mit üzenünk ezzel Európának? Vajon mit szólnánk akkor, ha egy hasonló rendezvényre valamelyik szomszédos fővárosban kerülne sor?

Régóta próbálom magyarázni különböző beszélgetőpartnereimnek, hogy Magyarországnak minden adottsága meg lenne ahhoz, hogy kisebbségbarát etalonná, mindenki által respektált igazodási ponttá váljon. Hasonló "nagyhatalommá" kisebbségi (és emberi jogi) relációban, mint például Svédország emberi jogi (és kisebbségi) tekintetben. A tudás és az intézmények rendelkezésre állnak. Nem kellene más, csak végre hitelessé kellene válni, levetni a nemzeti szemüveget és feltenni az európait. Felemelni a szavunkat minden nemzetállami egoizmus, nacionalista elnyomás, minden antihumánus, az emberi és kisebbségi jogokat sértő megnyilvánulással szemben, bárki is legyen az áldozat és az elkövető. Segíteni erőnkhöz mérten mindenütt, ahol erre rászorulnak, bárkiről is légyen szó. Öszszefogni mindazokkal, akik hasonló elveket vallanak, olyan nemzetállami és európai intézmények létrehozásáért, amelyek ezeket a célokat szolgálják. Megérteni és respektálni a kiszolgáltatottak érzékenységét, még akkor is, ha azok néha túlzottnak tűnnek.

És mindezt nemcsak az ünnepélyes deklarációk, a magas szintű dokumentumok szintjén, hanem a mindennapi gesztusokban. Ameddig ez a gondolkodás nem válik természetessé, addig a fentihez hasonló "bakik" hiteltelenné teszik a jó szándékú kezdeményezéseket is, különösen egy ilyen érzékeny területen. Kisebbségi ügyben ugyanis - az üzleti világhoz hasonlóan - szinte minden a hitelességen, a megbízhatóságon, a partnernek tisztességes szándékainkba vetett hitén múlik. Minden más csak átlátszó, szánalmas igyekezet. Itt volna az ideje, hogy félretéve az évszázados (és aktuális) sérelmeket, végre legalább elkezdődjön egy őszinte, előítéletektől mentes párbeszéd ezekről a dolgokról. Még nem késő. Kezdjük el együtt (újra meg újra).