A választ eltréfáltam, egyszer mertem csak azt mondani: mégis mi változna? Márpedig összeházasodni szokás, vágták rá rögtön a szülők. Mi pedig - a rend és béke kedvéért - rábólintottunk erre.

Ma is meggyőződésem, hogy elsősorban a rokonok miatt kötöttük össze hivatalosan is az életünket, méghozzá éppen hat hónapra, aztán ugyanis végleg szétváltak útjaink. Valószínűleg mindketten éreztük már az eskütétel pillanatában, hogy szó sincs holtomiglanról, a szertartás, és a lagzi csak egyfajta időhúzás, és önigazoló remény volt: talán mégis jól választottam.

Amikor a családi állapotomat firtató kérdésre azt diktálom be, hogy elvált, a kérdező általában barátian bólint, az, hogy egyszer már elkeltem, mégsem olyan ciki, mint a hajadon megjelölés. Férjhez menni viszont eszem ágában sem volt többé, így a gyerekemet is házasságon kívül születettnek jegyzik a statisztikák. Az apja, aki tizenkét évig volt élettársam, viszont gyakran mondta például azt nyilvánosan: "mindjárt megkérdezem a feleségemet". A csajomnak mégsem hívhatlak, az élettárs meg olyan idétlen elnevezés - válaszolta, amikor egyszer csodálkozva elkaptam ezt a mondatát.

Valahogy ilyen kuszaság van mostanában szorosabb érzelmi kapcsolataink és a társadalmi elvárások között. A házasság már nem kizárólagosan elvárt formája a családnak, a mostanában összeköltöző fiatalok szülei közül sokan maguk is ezt a példát mutatják, azaz "vadházasságban" élnek. A házasság, mint intézmény, a maga több évszázados kereteivel sokszor túl merevnek tűnik a gyorsan létrejövő és felbomló kapcsolatokhoz. Nem igazán rugalmas, viszont nincs helyette más.

Azaz marad a papír nélküli együttélés, az élettársi viszony. Amit mi magunk kötünk, és bontunk fel. És ez az egyedüli bibi. Szétmenni ugyanis még nem nagyon tudunk önállóan. A törvényesített kölcsönös jogbiztonságot semmi nem helyettesíti. Hiába nem bízzuk másra az eskünk szentesítését, a közös háztartásunk szétválasztása sokszor a bíróság előtt zajlik. Olykor csak ott derül ki, mennyire kiszolgáltatottak lehetünk átmeneti társunknak, akivel nemrég még egy életre terveztünk. Ezért a házasságkötésnek igenis van tétje. Talán megtartó ereje is.

Igaz, hogy nem hajtunk rá, nem erőltetjük, nem hiányzik, már megvan a helyünk nélküle is.

Azután ha mégis elénk térdel álmaink pasija, a szemünkbe néz, majd megkéri a kezünket, szinte biztos, hogy sutba vágunk minden elméletet, elvárást, okoskodást - habozás nélkül igent mondunk. Mert bevalljuk, vagy sem, mi nők, igenis szeretünk férjhez menni.

Legalább egyszer az életben.