És akkor most itt van egy filmbemutató, mely nem a filmről szól, hanem Szabóról, aki csinálta. Egyrészt azok miatt szól róla, akik a múlt letagadásának pártján állnak, és így vélnek Szabó István pártján állni! Másrészt azok miatt, akik életrajzi események alapján próbálnak egy életművet hitelteleníteni. Azok miatt, akik nem tisztelik a tények autonómiáját, és azok miatt, akik nem tisztelik a művészet autonómiáját.

Szabó István remekművéből tudjuk, mennyire kell nekünk az Apa, aki nincs. Nem az, aki meghalt, hanem aki nem is volt. Mert a halott apák is földi apák voltak, és akkor növünk föl, amikor ezt tudomásul vesszük. "A Máriássy-osztályban is, ott még többen szenvedtünk apahiányban." - mondja Szabó arról az osztályról, melyről jelentett, abban a tizenhárom évvel ezelőtti interjúban, melyben a múlttagadás társadalmi bűnéről beszélt. S folytatta: "Az Apában egyébként az is benne van, hogy a gyengeségeinket, a kisebbrendűségi érzéseinket nem lehet apanosztalgiával, az apakultusszal megoldani. Az csak látszatmegoldás, ezért túl kell jutni ezen, le kell győzni ezt a nemzedéknyi apavágyat./.../ egész rendszerek és társadalmak mozgatója volt ez a vágy a biztonságra és a tiszteletre."

Érdemeljen (vagy ne érdemeljen) bármit Szabó István, az ember, Szabó István, a művész nem érdemli meg, hogy Szabó apánk legyen. Hogy úgy tiszteljék, mint Ferenc Jóskát, Horthy-t, Kádárt. A föltétlenség igényével, a bűnökre való vaksággal.

Aki ezt nem érti, annak hiába készült el az Apa. És hiába készült el Esterházy Péter korszakos remekműve, a Javított kiadás - a besúgó apa életének "javított kiadása", mely a szembenézés irgalmatlanságával és a megértés irgalmasságával tartja fogva szorosan és folyamatosan két oldalról az ember torkát.

A szembenézés elején vagyunk és félünk: "Az elején féltem nagyon, hogy csak az undor és megvetés marad apám iránt. Nem akartam elveszíteni. Most már látom, hogy megmaradt a szeretetem - és mondanám még röhögve-sírva: árnyalódott. De szorongok, hogy mi lesz. A mai magyar társadalomnak rossz a tűrőképessége. Ez az írás ezt nem veszi figyelembe, és ennek nyilván ára lesz. Amit készséggel megfizetek, csak tudom-e állni az egész cehhet? Mit csinálnak majd mások, a többiek a fájdalommal?/.../ És az országnak is kell valamit erről gondolnia. De nem gondol, igyekszik megúszni, részigazságokkal ácsol demagóg önalibit, igyekszik a saját valóságos szenvedésével mindezt eltakarni." (Javított kiadás, 269., 274. o.)

Mindenkinek kell valamit gondolni erről, hogy van egy köztiszteletben álló férfiú, aki nagyon mély, érzékeny és fontos filmeket csinált abban a diktatúrában és arról a diktatúráról, melynek néhány évig besúgója volt, s melyben később is szakmai érveket szolgáltatott pályatársa filmjének politikai okokból történő betiltásához. Vannak, akiket a föltáruló tények gondolkodásra inspirálnak, s vannak, akiket ellenállásra. Ők azok, akik az egyik ténnyel megpróbálják eltakarni a másikat. A rég ismerttel a most megismertet, vagy fordítva. A tények ellenségei pedig nem lehetnek barátai sem az országnak, sem a művészetnek.