"Ha valaminek van jövője az Európai Unióban, akkor az a falu"

(Orbán Viktor évértékelő beszéde 2005. február 16-án)

"...balga módon azt hihetnénk, hogy a felelőtlen ígéretek hátán keresztül fel lehet kapaszkodni a hatalomba, vagy meg lehet tartani azt"

(Gyurcsány Ferenc évértékelő beszéde 2006. január 30-án)

"Gyurcsány Ferenc sikeres embereket fogadott"

(MTI-hír 2006. január 30-án)

Túl sokat tettünk azokért, akiknek eddig túl kevés jutott, és a nyugdíjasokat Európa hétköznapi hőseinek tekintjük - nekem és számomra, aki egy csepp vagyok a homokszemnyi gépezetben, fontos mérföldkő minden egyes évértékelő beszéd, a kevésbé fontos, pláne a lényegtelen (fontatlan) mérföldköveket pedig számba (mérföldkőszámba) sem veszem: Istenem, megannyi útelágaz... útelágadozás..., útel? (derültség), nehéz szó, útelágazodás, kreatív ragozás (nincs út előre a polgári szocializmus fából vaskarika rendszerében), összetörődés és beletörődés az összetöpörödésbe, töttöröttörőrő, a Névtelen Újlengyeli Gazda, aki maga erejéből lábol ki a bajból, az egyszerű kérdéseikre egyszerű választ váró gyerekek, a nekikeseredett ezergyerekes szentesi család, épülő kórházak, nyúli óvodák, nyírparasznyai tornatermek, tiszadobi gyümölcskertész, Koltai Róbert ezt már a nyolcvanas évek elején megilletékeselvtársozta (elvtársak, a bölcsőde tetőszerkezet nélkül félkarú óriás).

Tiltakozom az ellen, hogy a kampányt kampánycélokra használják. Egyesek. Akiknek semmi sem drága. Luxuskampány. Több jólét kell, mondjuk mi mindannyian, felelős politikusok.

Derültség a padsoraimban.

Közben szegény Sólyom László feje elfonnyadt.

Az a célunk, hogy 2010-re a magyar emberek várható élettartalma (sic!) három évvel hosszabbodjon meg. És az, hogy Orbán Viktor országjárásai során találkozzon egy (és legalább egy) emberrel, aki nem fideszes kampányszlogenekben beszél.

Pedig Orbánnak minden körülmények között hálás vagyok, hogy kitalálta ezt a state-of-the-nation izét (nésönömhöz adresszálom e szavakat), legalább tisztán lemérhető, évről évre, milyen szellemi teljesítményre képes a magyar polelit, és lehet fontolgatni (kicsi országon, újra meg újra) a kivándorlást Gabonba vagy Eritreába.

De szeretném, ha nem állnánk meg félúton, és egyszer lenne majd igazi, száz százalék populizmusmentes (nulla populizmus), nem bratyizós országértékelés, a szó valódi értelmében, előjönne egy tányérsapkás, napszemüveges, pizsamanadrágos, hotelportásegyenruhás, rettenetes szájszaggal és lovaglóostorral, csizmáját csapkodva lapozgatná az országkönyvet, csücsörítve, magában dudorászva lapozgatná, aztán határozottan fölcsapná valahol: Na tessék, Nógrád megye, álljon föl! Maguk mit is csináltak tavaly? Volt valami épkézláb ötletük? Vagy tessék, Szabolcs-Szatmár! Maguk egész életükben almát akarnak szedni? Ébredjenek már föl, emberek, hahó, 2006 van! Találjanak már ki valamit, baszsza meg! És maguk ott Budapesten ne vihorásszanak, amikor nem tudnak kimászni a kutyaszarból! Nézzenek már magukra, szerencsétlenek, hogy néznek ki? Hát ide már a katasztrófaturisták is csak röhögni járnak! Világváros, mi?! Mi az istent csináltak maguk itt tizenöt évig, he?

És így tovább. Akár név szerint fölszólítva tízmillió állampolgárt, és szépen beletörölni mindegyik orrát a saját piszkába. Lenne nagy vidámság.