Hogy lehet, hogy szinte naponta jelennek meg levéltári kutatásokra támaszkodó, valójában egy-egy személyre, hírességre kihegyezett cikkek? A válasz a legszélesebb jogosítványokkal rendelkező kutatóknál keresendő - feltételezve, hogy a levéltárba nem lehet csak úgy bejutni. Igaz, a törvényi kiskapuk segítenek ebben.

Annak, aki szívesen lebuktatná egykori matektanárát, anyósát, politikai vagy szakmai riválisát, ma már nincs túl nehéz dolga: kitöltött kutatási kérelem kell hozzá, ahhoz pedig egy támogató állásfoglalása, kutatási terv (pl. "Anyós-ügynökök a Kádár-korszakban" címmel megírandó tanulmányunkhoz), és publikációs jegyzék, illetve ezek hiányában egy valódi kutató. Az engedélyt egy kuratórium állítja ki, amelyet Rainer M. János történész vezet. Évente több száz kutató tevékenykedik a levéltárban engedéllyel, s kevéssé valószínű, hogy tételesen ellenőriznék a publikációs jegyzéküket.

Engedély birtokában a levéltártól pár hónap alatt megkaphatjuk a dossziékat (ennek korlátját csak a részlegesen feldolgozott, 40-60 millió oldalnyi adattömeg jelenti).

A nyilvánosságra hozatalban az adatvédelmi törvény kiskapuja siet segítségünkre: tudományos kutatás céljára felvett személyes adat csak tudományos kutatás céljára használható fel, nyilvánosságra pedig csak az érintett beleegyezésével hozható, vagy akkor, ha "a történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményeinek bemutatásához szükséges". Gervai András filmszakíró például a Kádár-rendszer kultúrpolitikáját kutatta a szaklevéltárban; majd az Élet és Irodalomban Egy ügynök azonosítása címmel jelent meg Szabó István ügynökmúltját leleplező cikke.

Persze a kutató sem mindenható: egészségügyi vagy a szexuális szokásokra vonatkozó adatokat csak az érintett halála után harminc évvel kaphat meg; a faji, nemzeti, etnikai, világnézeti meggyőződésre vonatkozó adatokat korábban is, de csak anonimizálva. Egy másik kiskapu azonban ezen az akadályon is átlendít: ha a megfigyelés célja ezen adatokkal összefüggésbe hozható, és a kutató igazolja, hogy korábbi, publikációkkal alátámasztott kutatásához ezen adatok megismerése "elengedhetetlenül szükséges", megkapja anonimizálás nélkül is. (E diszkrimináció miatt érdemes olyan szakértőt megbízni, aki korábban is folytatott már ilyen kutatást).

Magánemberként a legnehezebb a lebuktatás, főleg akkor, ha nem figyeltünk meg senkit, és minket sem figyeltek. Magánszemélyként leginkább közszereplők után érdemes nyomozni, mivel ez jelenti az anonimizálás mint főszabály alóli legfőbb kivételt. Ha az érintett tagadja, hogy közszereplő volna, bírósághoz fordulhatunk.

Úgy tudjuk, jelenleg is több, a szaklevéltár ellen indított per van folyamatban amiatt, hogy magánszemélyek, főként újságírók érdeklődését mondjuk egy egyházi vezető azzal próbálja csillapítani, hogy ő bizony magánember. Kutatókat viszont a jelek szerint senki sem perel - pedig az ő felelőségük (is), hogy csupán élnek, vagy visszaélnek jogaikkal.