Angliában vagy Németországban aligha állhatna ki valaki a politikai színpadra azzal, hogy majd ő rendbe teszi azt, amit eddig senki, mégpedig azzal, hogy több forrása és mozgástere lesz, ha kevesebb pénzt kér. Aki ilyet ígér, közönsége feltétel nélküli szeretetére apellál, amely feltételnélküliséget azonban a legtöbb helyen mindenféle más szempontok kizárnak.

A javasolt megoldáshoz szükséges politikai-közösségi géniusz ráadásul kevéssé mutatkozott meg eddig az országban, de ettől még - szólításra várva - létezhet.

Maga Orbán Viktor volt azonban az, aki e tekintetben bizonytalanná tehette hallgatóit, mert azt is mondta, hogy e vadkapitalista tülekedésben a magyarok elfelejtették, hogy nemcsak magukra, de egymásra is számíthatnak. A szolidaritás veszett el. A géniusz tehát elbitangolt. Mi, magyarok elfelejtünk szolidárisak lenni egymással.

Ez szerencsére legalább annyira nem igaz, mint az, hogy mi lehetnénk azok, akik a világot megajándékozzuk a teljes foglalkoztatottság elérésének titkával. Felmérések szerint például egy főre jutó adakozásban csak néhány angolszász ország előz meg bennünket. A többi pedig inkább a lélek dolga, s csak a nagy óvatossággal eljáró politikusoké.

Hogy uniós utolsók lennénk, és az éhezés, illetve munkanélküliség réme gyötri az országot - mindez ismét csak a Fidesz vezetőjének szónoki fordulataként értékelhető. Amikor ő volt a miniszterelnök, valamiként egyik évről a másikra - az akkori beszéd szerint - nagyságrenddel csökkent a gyerekszegénység. Miközben egyébként a szociális kiadások nagyságrendje nem változott. Mostanra viszont - változatlan paraméterekkel - szerinte megint itt van a nyakunkon az éhezés. Hogy ki ette ki a csóró gyerekek kezéből a zsíros kenyeret, arról nem kaptunk adatot.

Folytatva és már nehezebben járható vizekre evezve: Orbán szerint harminc százalékkal nőtt a gyógyszerek ára ebben a ciklusban, ami nem nélkülözi az igazság elemeit, csakhogy... Ha a 2002 nyarán forgalmazott gyógyszerek akkori árát hasonlítjuk össze a jelenlegivel, akkor egészen minimális az áremelkedés. Ám mivel egy sor új, a korábbinál jobb és drágább orvosságot is használunk, ezek valóban felvitték az árszínvonalat. De mi köze van ennek a kormányhoz, luxusbaloldalhoz, vagy a nénihez, akinek a hitelesség kedvéért oda kellett vinnie vasárnap a színpadra nyilván valóban nem könnyű életét?

Megint egyszer, mint Orbán mindahány évértékelőjén, fel kell tehát adni a racionális alapállást ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a beszélő szándékaihoz, világához.

Orbán ugyanis téren és időn kívül helyezi szereplőit és mondandóját, mint bármely jó prédikátor. Jóravaló embereket és bűnre csábító világot láttat, ahol az ördög most a vadkapitalizmus luxusbaloldali patájával kapál ki a bundája alól. Ebben a világban hirdeti a jóakaratú, egyszerű emberek állam vezette összefogását. A tér és idő dimenziójának kiiktatásával a hétköznapi ráció használata kicsinyes okoskodássá válhat. Nem véletlen az sem, hogy a beszédben - amiként a korábbi országjáró diskurzusokban - föl sem bukkannak a világ dolgai. Hiába van a történéseinkkel egy időben Davosban a kapitalizmus fóruma, párhuzamosan a Hugo Chávez vezette antikapitalista világgyűlés, erről semmit nem tudunk. Kiiktatódott az Irakban háborúzó Amerika, az Európai Unió, a máskor oly fontos nemzeti fejlesztési terv is, hiszen még az is időhöz köthető. Kiesett minden, ami nem rendelhető egy-egy mitikus fogalom, mint például munka és magyar szolidaritás alá. Ez utóbbinak viszont nagyon nehéz volna értelmet adni, hiszen a köztisztviselői alkalmazástól a ház- és földvásárlásig számtalan előnyünk van nekünk e hazában. Ami pedig ezen túl van, arról nehéz lenne azt mondani, hogy kevésbé volna protekcionizmus, mint inkább szolidaritás, de ez már megint csak ráció.

Márpedig ezek a beszédek csakis az érzelmekre, a szeretetre apellálnak, amely a Fidesz első számú vezetőjének minden - és közönsége által viszonzott - gesztusa szerint járna. És amit az ország egy jelentős részétől meg is kap.

Ha valaki mégis el szeretné keseríteni Orbánt, elárulná neki, hogy az általa mondottak folytathatók voltak másnap, Gyurcsány Ferenc parlamenti évnyitójában. A miniszterelnök - a magam ismeretei szerint - nem megtámadható adatokkal mondta el, mi történt ebben a ciklusban azért, hogy utak, kórházak, iskolák épüljenek, újuljanak, hogy az emberek többet keressenek stb. Tehát, hogy legyen munka, szolidaritás és minden, amiről Orbán szólt. És persze ebből még egy másodpercig sem következik, hogy Orbánnak - Kunczénak, Herényinek... - ne lehetne igaza, ha jobb minőségű életet szeretne itt látni. Gyurcsány azonban fogadta az orbáni szervát, a pörgetésre nyesett, érzelemre rációval, bajban lévő emberek felsorakoztatásával szemben sikeres civilek páholyba ültetett csapatával válaszolt.

Idetartozik azonban, hogy nemcsak azért kell óvatosnak lennünk, mert választások következnek, hanem azért is, mert már voltak. Tudhatjuk, hogy például abból, amit később a Fidesz-kormány fontos újításai között ismerhettünk meg, még szinte semmi sem hangzott el az akkori választási kampányban, csak az, hogy polgári, meg tandíj és Bokros, ezek meg húzzanak el. Ugyanígy a 2002-es győztes szocialista csapatból sem sokan maradtak mára, ahogyan a Medgyessy-féle néhány nagy ívű változtatás és sok nagy csend politikája helyett is a száz gyors lépés következik mindenfelé, ahol kis mozdulattal is el lehet indítani valamit.

Ha az eddigieket úgy összegzem, hogy a két nagy beszéd akár még össze is illeszthető, továbbá nem mondanak semmit arról, hogy mire számíthatunk akár egyik, akár a másik fél választási győzelme esetére - akkor nem mondok igazat. Mert ez legfeljebb szó szerinti értelmezés. Ezen túl és érdemben megmutatkozott azonban egy pártelnök a jobboldalról, aki meg van győződve a politika és az állam mindenhatóságáról, megváltó küldetéséről, s egy miniszterelnök balról, aki viszont azt próbálta bizonyítani, hogy képes és kész segíteni azoknak, akik maguk is ezt teszik. Hatalmi-transzcendentális politikaértelmezés egyfelől, e világi társadalomszervezés baloldali ígérete másfelől. Ezek között érdemben és racionálisan lehet választani.