Illő folytatása ez annak a történetnek, amely során a kaposvári színházi szellemnek fordítóként, átdolgozóként, betétdalok költőjeként egyik meghatározó személyisége, noha számos darabot írt, nemhogy házi szerzője, de a nagy sikerű Kihallgatás kivételével szerzője se lehetett színházának. S talán ez is igazolja az írónak azt a meggyőződését, hogy darabjait a történelem szelével szemben alkotta. Legjobb drámái napi izgalmú erkölcsi kérdésekről szóltak.

Ezeket, amíg véresen időszerűek voltak, nem volt szabad bemutatni, amikor pedig el lehetett volna játszani őket, a színházak nemigen voltak kíváncsiak rájuk. Az újabbakra, az új rendszert vesézőkre sem.

Ha nem is szándékolt, de jelképes lehet, hogy ezúttal is a talán legkevésbé közvetlenül politikus vagy akár csak ideologikus Eörsi-darab került színre. Igaz, a bemutató arra is figyelmeztet, hogy a szerző esszében követhetőbb, mint színpadon. Az előadás Merényi Anna szerkesztette kitűnő műsorfüzete ugyanis fölkínálja a darab összevetését az író Kleist-elemzésével az Időm Gombroviczcsal című esszéregényből. Bár a dráma természetesen nem Kleistről, és nem is Eörsinek Kleisthez fűződő viszonyáról szól. Inkább példázat a szellem szabadságáról. De nem politikai-ideológiai értelemben. Arról talán ha egy fél mondat szól. A szabadságot korlátozó köznapi bornírtságról pedig egy meglehetősen hosszú jelenet a darab elején, amikor Kleist, miután megölte szerelmét és önmagával is végzett, végignézi és kommentálja a végakaratuk teljesítésére, temetésük intézésére érkezett barát és az asszony férje tudakozódását és emlékezését a fogadóban, ahol haláluk előtt megszálltak. A mű nagyobb része azonban, amelyik a kettős öngyilkosság előtti éjszakán játszódik, leginkább a világból való menekülésről szól: a szellem kiszabadításának lehetőségeit latolgatja Kleist. Álomképben érkező nővére, Ulrike a halál helyett a teljes személyiségcsere lehetőségét kínálja. Ez azonban neki kevés. A szellem szabadsága csakis a testtől, a való világtól megszabadulva lehet számára teljessé. Az eszszé ennek az állapotnak az okaira világít rá éles elmével. A színdarab "csak" ábrázolja.

A Lukáts Andor rendezte előadás, melyhez a díszletet is a rendező tervezte, igyekszik az elvontabb, áttételesebb jelentésre irányítani a nézői figyelmet. Kleist szobáját gőzölgő víz választja el a mögötte látható ivótól, a szobában Kiss István gyönyörű görbefa-bútorai és Kiss Erzsi kattogó-kopogó éneke, valamint Borbély Gergely videofelvételei adják a borzongató novemberi hangulatot, és mondanak ellent a halálra készülők eufórikus boldogságérzésről szóló szavainak. Kleistet Znamenák István játssza. Egyrészt kis kövér, pocakos, malacszemű embert látunk, aki öngyilkossága előtt sokat iszik, és jóízűen elfogyaszt egy kiadós csülköt, másrészt fegyelmezett belső izzást, ironikus szenvedélyt, harmadrészt hirtelen kitöréseket, tomboló idegroncsot. A mérhetetlen boldogságról, amellyel a halált várja, mintha kevés sikerrel igyekezne meggyőzni magát Kleist. Gubás Gabinak Kleisthez és a méhrák okozta szenvedésektől halálba menekülő asszonyhoz kevés köze van, a szerepben éppúgy nem leli helyét, mint a Cselényi Nóra tervezte ruhában, amely esetlenül próbálja az igazi Henriette Vogel sokat emlegetett nagy mellét hangsúlyozni. Az álombeli Ulrike figurájával Kovács Zsuzsanna küzd csaknem eredményesen. Az első kép földhöztapadt realitását a Peguilhent játszó Nagy Viktor hátborzongató kacagása és Tóth Géza agresszíven szolgálatkész cselédje szatirikusan megemeli.

Eörsi István: Halálom reggelén (Kaposvári Csiky Gergely Színház. Rendezte: Lukáts Andor

Znamenák István