A gázárakkal, illetve a létesítendő vezetékekkel kapcsolatos orosz magatartást sokan politikai nyomásgyakorlásnak tekintik. "Oroszország hirtelen intézkedései energetikai instabilitáshoz vezetnek, és felvetik annak veszélyét, hogy Moszkva politikai nyomásgyakorlásra kívánja használni az energiaexportot" - áll az amerikai külügyminisztérium közleményében (HVG). Hát persze, na és - kérdezhetné bárki. Tudta ezt eddig is mindenki, csak nem vettük komolyan. De mi itt a gond? Oroszországnak van egy terméke-nyersanyaga, amit a nemzetközi piacon értékesít. Stratégiai nyersanyaga. És ezt stratégiai célokra (is) használja. Nem ez az első eset a történelemben.

De hát mi történt-történik? Oroszország némileg váratlanul (?) kilépett egy általa zéróösszegű játszmaként értékelt folyamatból, ahol az utóbbi években mindig a vesztes szerepébe kényszerült. Most újra játékos lett a nemzetközi porondon, kilépett a "gazdasági középhatalom, amelynek atomfegyverei vannak" sztereotípiából. Minőségileg új helyzetet, megnövekedett mozgásteret teremtett a maga számára a nemzetközi porondon, az otthoni viszonyokban és közvetlen környezetében egyaránt.

Az Ukrajnával most lefolytatott gázjátszma valójában egy rövid távú és sürgős stratégiai cél elérését készítette elő: a Krím félsziget helyzetének Oroszország számára megnyugtató és tartós rendezését. A többi - a ki tudja hogyan keletkezett gáznyomás-csökkenés Európában - az vagy tudatos, vagy véletlen volt, de Oroszország számára mindenképpen kedvező "mellékhatás". Igen ám, de ez a "mellékhatás" valószínűleg új fejezetet nyit a nemzetközi biztonságpolitikában.

Az utóbbi években Oroszországról kialakult egy olyan, általánosan elfogadott kép, hogy a hatalmas ország Európához tartozik, de - nem igazán. Hát most az történt, hogy Oroszország megfogta a gázvezetékek túlsó végét, és közelebb húzta magához Európát.

A gázvita az importáló országok legtöbbjében, így hazánkban is, olyan helyzetet teremtett, hogy súlyos politikai-gazdasági döntéseket kell előkészíteni és meghozni a közeljövőben. A hangsúlyt jelenleg a döntés előkészítésére kellene helyezni, amire - úgy tűnik - van elegendő idő. Ha most úgy gondolnánk, hogy sietnünk kell, akkor majd menet közben jövünk rá, hogy idő kell a különböző forgatókönyvek vizsgálatához, a tárgyalásokhoz, a két- és sokoldalú egyeztetésekhez, amelyekből Oroszországot kihagyni nemigen lehet.

Jobb lenne végiggondolni az előnyöket és hátrányokat, mielőtt egyetlen fillért költenénk "stratégiai" célokra. A sokmilliárdos "stratégiai" gáztározók megépítése előtt el kellene dönteni, van-e értelme olyan tárolók létesítésének, amelyeket majd oroszországi gázzal fogunk feltölteni, ami a jelenleg is üzemelő vezetéken érkezik. Tartalék-, vagy vésztározóknak lehet ezeket nevezni, de mitől "stratégiai"? Stratégiai akkor lehetne, ha az így keletkező gáztartalék olyan időtartamra lenne elegendő, amely alatt alternatív forrásból tartósan meg lehetne oldani a beszerzést, azt megfelelő előszerződésekkel, szállítási kapacitások kialakításával bármikor megnyithatóvá tenni a tartalékok kimerülése utáni időszakra.

Honnan, hogyan, mennyit, mennyiért, mikorra? Ezekre a kérdésekre - és a belőlük automatikusan keletkező alkérdésekre - kellene mielőbb választ adni a döntéshozatalhoz. Addig mi lesz, amíg mindez megvalósul? Meg arra is választ kellene adni, hogy hány százalékos orosz gázimport hányadnál szűnik meg a függőség? "Stratégiai" szempontból csak a nullának van értelme.

Van erre pénzünk, érdemes erre hatalmas forrásokat lekötni? Érdemes az alternatív beszerzési stratégiát - mondjuk - az iráni földgázra építeni? Mennyire biztonságosak ezek a források? Milyen új függőségek keletkeznek? Mert több ezer kilométeren és számos országon keresztül futó vezetékek esetében keletkeznek, és ezzel közép-, de inkább hosszú távon számolni kell.

Érdemes azt is vizsgálni, hogy mekkora biztonságot adna a legnagyobb európai importőr Németország rendszeréhez csatlakozni - Nyugat felől, az északi vezetékről importálni az orosz gázt.

Az alternatív források keresése mellett meg kellene vizsgálni, hogy Oroszország "meddig bírná" a gázbevételek elapadását, az orosz tőzsdei részvények összeomlását, stb. Egy ilyen átfogó vizsgálódás valószínűleg kiderítené, hogy Moszkva sem tudná csak úgy zutty elzárni a gázcsapokat, és utána szabadon diktálni gazdasági, politikai, vagy más feltételeket. De nem is akarja, hiszen az orosz illetékesek sietve biztosították európai partnereiket, hogy zökkenőmentesen biztosítani kívánják az ellátást. Az épülő észak-európai gázvezeték is azt célozza, hogy a tranzitországokkal kapcsolatban esetleg jelentkező problémákat kiküszöböljék. Oroszország alapvetően eladni akarja a gázt és nem "háborúzni" vele.

Csakhogy itt nem a gázról van szó. Nagyon bonyolult és sok változóval megtűzdelt viszonyrendszerben kell mozognunk, amelyben a gáz, mint gazdasági-stratégiai tényező, csak eszköz. Igaz, nagyon nyomós eszköz, ami nemzetközi szempontból az orosz kül- és biztonságpolitikai érdekek fokozott érvényesítését szolgálja. Ezt kellene az érintett országoknak idejében felismerniük. A többi ebből következik. Tárgyalni kell. Sokat, sokakkal.

A gázügyet alapvetően fontos nemzetközi diplomáciai és biztonságpolitikai problémaként kellene kezelni, amelyre külpolitikai-biztonságpolitikai megoldást kell keresni, mielőtt iszonyú pénzekből megépülő beruházásokkal kezdenénk foglalkozni. A diplomácia olcsóbb, meg erre találták ki.

A gázról is tárgyalni kell, de amíg nem értjük meg, hogy a csővezeték európai (törökországi) és oroszországi végpontjai között a gáz mellett milyen szándékok utaznak, addig minden csak a tényleges problémák megoldásának elodázását, mérhetetlen energiák és erőforrások elpazarlását jelenti majd minden érintett számára.

Európa számára új korszak kezdődött, melyben a biztonságpolitikai kockázatok listáján az energiahiány nemcsak elvont, távoli veszélyként jelenik meg, hanem elméletben bármikor bekövetkezhet. Komolyan és sokoldalúan kell foglalkoznunk annak vizsgálatával, hogy mi történik akkor, ha a nyersanyagok forrását "valaki" ("aki" bárki lehet a gáz útvonalán, és akit katonailag, vagy más módon nem lehet csak úgy "lenyomni") elzárja. Még mielőtt azok néhány évtized múlva ténylegesen elapadnak.

Amúgy, a feladat jelentős részét valószínűleg el lehetne végezni egy helyen. Bécsben, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) székhelyén. E szervezet nevében és tevékenységi körében is szerepelnek a fentiekben említett problémák és minden érintett ország rendelkezik EBESZ-képviselettel. Olyan feladat lenne ez, amitől a működő, de az európai politikai fősodorból kikerült szervezet ismét fontos és érdemi kérdésekkel foglalkozhatna. Csak kezdeményeznie kellene valakinek.

Igen, Európa kénytelen átlépni a kül- és biztonságpolitika XXI. századába. Egy olyan rendszerben kell mozognia, amelyben az állami szereplők és érdekek mellett megjelennek a vállalati-befektetői érdekek, a politika, a gazdaság, a pénzügyek bonyolult és nehezen átlátható keveredése. Hogy ezt egy gázvezeték nyomásának néhány órás csökkenése okozta, hát, istenkém.

A szerző külpolitikai elemző