A legtöbben így lehetünk ezzel. Jobb lenne nem tudni arról, hogy ki mindenki írt jelentést. Amit megtudunk ugyanis, gyomron vág, ugyanakkor nem tudás. Nem ismerhetjük meg, hogy milyen körülmények között szerveztek be valakit, vagy ha ezt olvassuk is, nem érezzük, nem tudjuk, mi történt vele. Soha még csak fel sem becsülhetjük, hogy az ügynökök által leírtakat mire használták, és ők, ha játszottak, ha próbáltak a tisztességtelenség köréjük levert karói között szlalomozni, akkor mennyire voltak sikeresek. S hogy akartak-e egyáltalán tisztességesek is lenni. Nemcsak a mentális higiénia vágya, de a méltányosság tisztelete is azt mondatná az emberrel, hogy elég volt a jelentésekből. Nem ezért akarnám újranézni Szabó István életművét, nem gondolom, hogy Novák Dezső korszakos, fektetős tizenegyesei átértékelődnének az új tudás miatt, vagy a Szepesi-féle "Most lőj, Dömötör!" íve lelapulna a lelepleződés súlya alatt.

Szívesen kérnék irgalmat a leleplezőktől - nem a beszervezettek, hanem a civilek számára. Nem tehetem azonban. Ahogy az Élet és Irodalom sem tehette meg, hogy a Szabó-dossziét finnyásan visszautasítsa, vagy közlését a filmszemle utáni időpontra udvariaskodja.

Nincs rá jog. Ahogyan az orvos sem titkolhatja el a diagnózist, ha mégannyira fájdalmas is a közlés. Ami egyszer megtörtént a szervezetben, az hat, ha leírjuk, ha nem. Ha nem tudunk róla, kiszámíthatatlanabbul, talán brutálisabban.

És persze nincs elkeserítőbb, mint szerettünk lesújtó leletét kézben tartani. De hogy még közzé is tesszük! Hogy most például az ország szellemi életének egy magától értetődően egyszerű igazodási pontját, Szabó István erkölcsi-morális integritását kérdőjelezzük meg. Még az estleges cáfoló magyarázat is csatlakozik az előtte szólóhoz.

Miért több ez egy rövidhírnél?

Következhet-e bármi is a négy évtizedes életműre abból, amit 19 évesen vállalt valaki? Ha, mint nyilvánvaló, nem, akkor mit akarunk? Álszent arccal követjük sorainkkal a gonosz újabb vágtatását időn és téren át?

Vagy ha jobb szándékot remélünk magunknak: megkérdezzük-e, miért kerülnek elő sorra a történetek a kijátszott szovjet államtól (D-209) a meg nem írt jelentéseken át a barát megmentéséig, miközben még soha senki nem beszélt ezekről, ha nem vitte rá a kényszer. Hihető-e ilyenkor már fenntartás nélkül a legbecsületesebb történet is? Ha nem, akkor ez is csak az időben jött nyilvánosság mellett szólna. Egyébként az fenyeget, hogy budoártörténetté válik a fojtott környezetben minden.

És ebben már kénytelenek vagyunk a jelenre is ráismerni.

A legkevesebb tehát, hogy legalább ilyenkor nem toljuk félre e beismeréseket. Megváltoztatva a megváltoztatandót olyan helyzetbe kerülünk ugyanis, mint Esterházy Péter az édesapjával, akiről megtudta... hát meg is kellett írnia. Irgalmatlanul - önmagához. Azóta is egyedül van ezzel.

Meglehet, minden mostanság lelepleződött ember tulajdonképpen áldozat. Ha ezt némi eufemizmussal elfogadjuk, azt is elismerhetjük, hogy áldozatuk nem hiábavaló. Nyugodtabb korok számára demonstrálja, hogy nem múlik el a felelősség önmagunkért, s hogy az önfelmentés logikája egy más közegben váratlanul nehezen áll meg.

És tartozásunkhoz ott vannak örök adósnak a nem sikeresek, az egyéletűek, akik nyakasan vagy balek módon nemet mondtak, vagy éppen ártatlannak vélt jelentések statisztáiként veszítették el életük fonalát. Az ő emlékükre, legyünk kemények, és fogadjuk el mégoly szeretett embereink megaláztatásait. Nekik ugyanis - nagy szerencsénkre - már van hangjuk, terük, hogy szóljanak magukért. Mások - szellemi értelemben - meg sem születhettek.