Sárosdi, a prózaíró azon vette észre magát, hogy az utóbbi időben hatalmába kerítette a szomorúság. Ennek egyelőre ő maga sem tudta a pontos okát. Igaz, beköszöntött a tél, az évnek azon időszaka, amikor az ember különösen hajlamos a melankóliára, mivel gyakran van hideg, és a rövid nappalok is csupán átmeneti derengést hoznak a sötét esték és éjszakák között. Ráadásul Sárosdi világéletében hajlamos volt a keserűségre: különösen érzékeny ember lévén nála a legkisebb csipkelődés, avagy csupán egy haragból fakadó rosszindulatú megjegyzés is napokon át tartó rossz hangulatot okozott. Ezúttal azonban hiába erőltette az agyát, semmi olyan nem jutott az eszébe, amelyre visszavezethette volna a szomorúságát. Nem akarta a télre se fogni, hiszen minden évben van tél, és a prózaíró világosan emlékezett arra, hogy igenis voltak az életében vidám telek.

A napjai ugyanúgy teltek, mint bármikor: hajnalban kelt, írt, kávézott, utána evett egy kis reggelit, majd nekivágott a városnak anyagot gyűjteni; hiszen egy prózaíró számára az utca, a tér, az autóbusz és a bevásárlóközpont mind-mind nyitott könyv, melyből ki kell olvasni a történeteket, utána hazamenni és lekörmölni őket szorgalmasan. Ám az utóbbi időben jártában-keltében sem tapasztalt olyasmit, amelyet közvetlenül okolhatott volna a szomorúságáért. A város a megszokott életét élte - az emberek egymáshoz tapadtak a zsúfolt metrón, lehorgasztott fejjel ültek a külvárosi villamosokon, sorban álltak a postán és a pénztáraknál, araszolgattak a dugóban, összeütköztek a bevásárlóközpontokban és a parkolókban, buszmegállóban ettek, kerülgették a hajléktalanokat, a felszállók szidták a lassan leszállókat, a leszállók szidták a tülekedő felszállókat, a megállóban rekedtek szidták a kimaradt járatot, a kátyút, a légkalapácsot, a pocsolyákból fölvert vizet, az esőt, a ködöt, a szürke égboltot, és így tovább. A téli ünnepek alkalmából díszbe öltözött a város, színes égők borították a körúti fák kopasz ágait, ám az önkiszolgáló étkezdében, ahol Sárosdi is ebédelt, a nyugdíjasok továbbra is a közértben vásárolt olcsó vizes zsemlét ették a pörköltszaftos főzelékhez. Egyszóval: semmi nem változott. Egyedüli újdonságot a prózaíró környezetében csupán az jelentett, hogy a szomszéd utcában megnyílt egy szoláriumszalon hatalmas ablakokkal, melyek előtt napjában többször is megálltak a férfiak megnézni, ahogy a csinos rézbőrű lányok áttetsző ruhában takarítják a szoláriumgépeket - no, de hát az ilyesmiről végképp nem mondható el, hogy szomorúságot okoz.

Mécses égett az egyik földszinti ablakban. A hátsó lépcső közelében lévő kicsiny lakásban lakó férfi olyan csöndesen halt meg, ahogyan élt. Sárosdi csupán a lépcsőházban kiragasztott gyászjelentésből tudta meg, hogy mi történt. Alig ismerte ezt a férfit, a ház azon fertályában ő nemigen járt, és ha találkozott is olykor a kapuban vele, legföljebb csak köszönt neki. A prózaíró a gangon állt, és nézte a sötétségbe burkolózott udvart, amikor észrevette a lenti lakás ablakában pislákoló mécsest. "Az édesanyja - magyarázta percekkel később a prózaíró elvált szomszédaszszonya, aki akkor érkezett haza. - Napok óta idejár a vidéken élő édesanyja, és noha soha nem alszik a fia lakásában, minden este mécsest gyújt az ablakban. Pedig évek óta haragban voltak."

Az asszony elköszönt és bement a lakásába. A prózaíró hosszasan nézett utána, bámulta a csukott ajtót és a kiszűrődő fényeket, és arra gondolt, hogy milyen jó lenne most bemenni, meginni az asszonnyal egy forró teát, és kicsit elfeledkezni az anyáról, akiben csupán a gyász oldotta föl a haragot. Aztán újra az udvar felé fordult, és egyszeriben tudni vélte, hogy mostanában mitől szomorú - attól a gondolattól, amely nemrég vert gyökeret a fejében, és amely arról szólt, hogy olykor mennyire hiábavalónak tűnik vágyakozni azután, hogy bármi is jobb legyen. "Néha az is elegendő lenne, ha legalább jobbá válnánk mi magunk" - gondolta Sárosdi, miközben a mécsest nézte a földszinti lakás sötét ablakában. "Lehet, hogy mégis a tél okozza. A sötét és hideg napok. Valahogy csak túl kell jutni rajtuk" - dünnyögte kicsivel később, amikor megállt a szomszédasszony ajtaja előtt, és rövid tűnődést követően bezörgetett.