Nem lesz most már kályha se
A misztérium legalább olyan fontos volt neki, mint a kamatszint. Mindkettővel dolgozott ugyanis, és egyáltalán nem biztos, hogy a kamatláb volt a hatékonyabb eszköz. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy szerdán új, ismeretlen korszak kezdődik a világgazdaságban, és nem lesz táska, amelynek vastagsága legalább valamelyest eligazít minket abban, mi várható. Sokaknak Greenspan volt a kályha, amelyhez visszatérve a sötét szobában is lehetett tájékozódni. Most majd nem lehet. Greenspan távozik, az utód Ben Bernanke.
Greenspannek a nyilvánossággal való sajátos viszonyára jellemző, hogy amikor a Fed kormányzótanácsi épületében a közelmúltban magyar festők műveiből nyílt kiállítás, a tudósítók figyelmeztetést kaptak a meghívó mellé: meg se próbáljanak a közelébe kerülni, de kérdezni meg végképp nem szabad. Ez volt a feltétele annak, hogy az Egyesült Államoknak a mindenkori elnökön kívül (bár ezt a megszorítást egyesek vitatják) legbefolyásosabb embere eljöjjön a rendezvényre. Pedig az se igaz, hogy ne tudna bánni az újságírókkal. Két házassága között például az amerikai tévé nagyasszonyához, Barbara Waltershoz fűzték gyengéd szálak, második felesége, Andrea Mitchell az NBC televízió külpolitikai főtudósítója, sztárriporter. (Első feleségét a sajtó még azzal zaklatta, biztos-e benne, hogy férje nem homoszexuális.) Csöndes távozást tervez, nem jósol, nem ad interjút. Miért is tenné, amikor máris 150 ezer dolláros (több mint 30 millió forintos) ajánlatai vannak egy-egy előadásra. Ahhoz képest, hogy a Fed élén évi 181 ezret keresett, ez nem rossz pénz. Meg különben sem.
Greenspan ma már gazdag ember, de nem mindig vetette fel a pénz. Nem túl tehetős New York-i zsidó családban született 1926. március
8-án. Már fiatalon tehetséges volt: remekül klarinétozott és szaxofonozott, 1943-44-ben a legendás New York-i zseniképző, a Juilliard művészeti iskola növendéke volt, még turnézott is Henry Jerome jazzbandjével. Sosem tudjuk meg, mi lehetett volna belőle, ha megmarad a zenénél, mert 1948-ban közgazdaságtanból szerzett diplomát. Persze summa cum laude. Alma matere a New York University, ahol a decemberi díszdoktorátussal együtt összesen négy diplomát kapott (bár az 1977-es PhD-hez elvben szükséges dolgozatot sosem írta meg). Fiatal korában az objektivista író-filozófus, Ayn Rand szellemi és baráti köréhez tartozott, istenítette a szabad versenyes kapitalizmust, ebben a szellemben írt cikkeket és eszszéket a mozgalom különböző kiadványaiba.
Karrierje első, 1954 és 1987 közé eső részét, három évet leszámítva, a Townsend, Greenspan & Co. tanácsadó cégnél töltötte. 1974 és 1977 között közeli barátja, Gerald Ford elnök gazdasági tanácsadói bizottságát vezette. Az Alcoától a J. P. Morganon át a Mobilig egy sor cég igazgatótanácsának volt a tagja. Díszdoktori címeinek se szeri, se száma, Angliában lovaggá ütötték, a francia Becsületrend tagja és az amerikai civileknek adható legmagasabb kitüntetés, a Szabadság Érdemrend tulajdonosa. December óta London "szabad polgára", ami számos privilégiummal jár, például berúghat, és nem vihetik tömlöcbe a gajdolásért, birkákat terelhet át a London hídon, és ha netán akasztásra kerülne sor, a hóhér kötél helyett selyemzsinórt használna.
Ez utóbbi nem valószínű, és Alan Greenspan megítélése átvitt értelemben sem selyemzsinóron, hanem inkább egy vastagabb hajszálon függ. Egyesek szerint ő a valaha élt legnagyobb központi bankár, mások, például a hosszú ideje bírálói közé tartozó londoni Economist elemzői úgy vélik, nagy felelősség terheli az amerikai (és a világ-) gazdaság sok mai bizonytalanságáért. Két hónappal azt követően, hogy 1987-ben Ronald Reagan a Fed élére nevezte ki, összeomlott a New York-i tőzsde. A "fekete hétfőn" a pozíciójában még zöldfülűnek számító Greenspan megjelent a tévékamerák előtt, és annyit mondott, hogy a Fed biztosítja a piac likviditását. Ennyi elég is volt a károk mérsékléséhez, az indulatok lecsillapításához - és egy legenda megalapozásához. A valóságban - idézett néhány összehasonlító elemzésből kicsit bosszúállóra sikeredett búcsúztató tanulmányában az Economist - az amerikai gazdaság az elmúlt két évtizedben saját lehetőségeihez képest nem fejlődött gyorsabban, mint a többi vezető tőkés országé. A nagyobb növekedési mutatók nem a jegybank kiigazító taktikázásának, hanem az USA természetes adottságainak, a többi fejlett országénál jóval nagyobb arányú lakossággyarapodásnak, a hazai vásárlóerőnek, a piaci kilengésekre kevésbé érzékeny szolgáltatások gazdaságon belüli magas arányának köszönhetők. A Bank Credit Analyst elemzője, Martin Barnes szerint az elmúlt tizennyolc és fél év gazdasági stabilitása legfeljebb egytized részben vezethető vissza a Fednek az ingadozásokat csillapító kamatdöntéseire.
Greenspan idejére sok váratlan esemény, és jó pár, a gazdasági ciklusokból is fakadó válság jutott. A kilencvenes években a japán, majd az orosz krízis közepette bizonyult biztos kezű kormányosnak, majd következett az internetbuborék kipukkadása, amit viszont bírálói jelentős részben az ő nyakába varrnak. Tény, sokan még menet közben figyelmeztettek arra, hogy a technológiai részvények túl magasra szökött árfolyama mögött nem áll valós teljesítmény, és a nagy magasságból kegyetlen lesz a zuhanás. Greenspan azonban azon a véleményen volt, hogy a buborékról teljes bizonyossággal egészen addig nem lehet megállapítani, hogy buborék, amíg ki nem pukkad. Másrészt az 1920-as évek végének nagy válságából és a japán tőzsdekrachból azt a következtetést vonta le, hogy a jegybank elsietett és eltúlzott beavatkozása, akár felfelé, akár lefelé viszi az alapkamatot, csak ront a helyzeten. Ha már pukkad az a buborék, legalább a Fed politikája sugározzon nyugodt önbizalmat. Greenspan mindenki másnál előbb látta meg a technológiai fejlődésben rejlő lehetőséget: a számítástechnika tömeges alkalmazása robbanásszerűen javította az amerikai gazdaság hatékonyságát, és az ebből fakadó gyors növekedés alacsony kamatok mellett is lehetővé tette a munkahelyek számának gyarapodását.
A termelékenység szüntelen növelésébe vetett feltétlen bizalomnak azonban káros következményei is vannak: az amerikai háztartások tavaly szeptember végére rekord nagyságú, 11 ezer 400 milliárd dolláros tartozást halmoztak fel, az átlagos család jövedelmének 13,75 százalékát fordítja hitelei törlesztésére. Mindezt úgy, hogy az átlagbér, illetve a családi jövedelemszint öt-hat éve inkább csökken, de jó esetben is csak stagnál. A csillapíthatatlan fogyasztás miatt az ország külkereskedelmi mérlege 700 milliárdos passzívumot mutat, és a világ egyetlen szuperhatalma csak a külföldi (főként kínai, japán és arab) befektetők dollárba vetett bizalmának köszönheti, hogy még nem süllyedt káoszba.
Ez utóbbi azonban könnyen bekövetkezhet, ha kipukkad a Greenspan ideje alatt gigászira nőtt második buborék, az ingatlanpiaci. Az amerikai családok 69 százaléka tulajdonosa a háznak vagy a lakásnak, ahol él. A Fed adatai szerint az ingatlanállomány szeptember végén 51 ezer milliárd dollárt ért, a tipikus családi ház (persze régióktól függően nagy különbségekkel) most a kétszeresébe kerül, mint George W. Bush elnökké választásakor. Aki öt-tíz éve vette a házát, azóta többször is kihasználhatta a csökkenő kamatokat, és újrafinanszírozhatta a vásárlást, havi több száz dollárt takaríthatott meg a tranzakción. Ez megint csak növeli a fogyasztói kedvet - ma egy amerikai család átlagosan az éves jövedelme 125 százalékával tartozik. Az átlag azonban nem feltétlenül tükrözi a valós képet: az évi 50 ezer dollár alatti jövedelmű családoknál (ez nagyjából a lakosság fele) a helyzet sokkal roszszabb. Általában véve, az amerikaiak most már hosszabb ideje többet költenek, mint amennyit keresnek, márpedig ez nem tartható fenn a végtelenségig.
Ugyanez áll Bush elnök gazdaságpolitikájára, amely bírálói szerint jelentős részben a Fed-elnök lelkén szárad. Greenspan ugyanis nem emelt szót a drasztikus adócsökkentések ellen - igaz, amikor Bush ezeket 2001 elején meghirdette, még az a veszély fenyegetett, hogy a kincstárnak az összes államadósság visszafizetése után beáramló többlet okoz majd fejfájást. Ezt a kockázatot sikerült kiiktatni, jelenleg az a helyzet, hogy a mostani keresők gyermekei és unokái fogják nyögni az elnök, illetve Greenspan politikájának közös eredményét. A konzervatív bankár érdekes módon a liberális Bill Clinton idején is támogatta a Fehér Ház gazdaságpolitikáját - igaz, akkoriban a fiskális fegyelem helyreállítása, az állami költségek visszaszorítása, vagyis a klasszikus konzervatív recept volt napirenden. Bush viszont már az iraki háború előtt is úgy szórta a pénzt, mintha sose lenne holnap, azóta pedig a helyzet csak romlott.
Az amerikaiak egyelőre imába foglalhatják Greenspan nevét: ahogy a toronyház tetejéről lezuhanó ablakmosó mondta a tizedik emelet tájékán, eddig még minden rendben. A szárazon fogalmazó elemzők ezt úgy mondják, hogy korai ítéletet hirdetni, Greenspan nagyságát - vagy kicsinységét - csak évek múltán látjuk majd a maga valójában.
Washington, 2006. január
