Ez nagyon helyes. És nagyon kevés. Attól a vélelemtől kevés, hogy a kommunista múltat csak azoknak kell átgondolniuk, akik kommunisták, vagy azok voltak. Holott éppen elég okuk van azt átgondolni azoknak is, akiket nem terhel felelősség a kommunista diktatúráért. Mert ők is veszélyeztetettek és veszélyeztetők lehetnek. Akiknek semmi okuk az önvádra, azoknak is van okuk az önismeretre és önmegfigyelésre.

A diktatúráról, a kommunista névről és a hozzá kapcsolódó konkrét képzetekről könnyű lemondani. De nehéz tudomásul venni, hogy a világ ésszerűsítésének lehetőségei végesek. Hogy a versengő és egymást korlátozó akaratok többre visznek, mint az egységes akarat. Mindannyiunk fejében ott ül a kis kommunista, aki biztos benne, hogy remekül el tudná rendezni a dolgokat maga körül mindenki kedvére, ha egy kicsit azt tehetné, amit akar. Ha egy kicsit fölfüggeszthetné a többiek akaratát, jogait, törekvéseit, intézményeit; egy kicsit leállíthatná az örökös versengést, az örökös érdekharcot. Csak addig, amíg berendezi a világát úgy, ahogy az mindenkinek jó lesz. Ez a sok kis kommunista kiabálja ki belőlünk a megváltó nevét úgy, hogy abból Barrabás legyen. Ahogy elképzeljük magunkról, milyen boldoggá ésszerűsíthetnénk a magunk kis világát, ha szabad kezet kapnánk, ugyanígy képzeljük el pártokról és vezérekről, hogy képesek erre nagyban. Az egészben. Így szabadíthatjuk a nyakunkra a diktátorok kezét.

Aki úgy teszi föl a kérdést - márpedig úgy szokták -, hogy mi a kommunizmus: a szép utópia vagy a ronda diktatúra, az nem érti a lényeget. Nincs ártalmatlan utópia. Aki hisz az utópiában, hinni fog abban is, hogy "át kell hazudni magunkat az igazságig", hogy a cél tudóinak kell vezetniük a céltudatlan népet.

A huszadik század nagy diktatúrái a nagy kataklizmákból születtek. A világháborúkból, a nyomorból, az összeomlásból, a kolonializmusból. Amikor a valóság menthetetlenül irreálisnak látszik, akkor az utópiák menthetetlenül reálisnak látszanak.

A kommunista diktatúra általában addig a legabszurdabb és legvéresebb, amíg van benne hit. Amíg az emberi értelemben, a fölvilágosodásban hívő, szociális indulatoktól fűtött emberek nem jelentéktelen része hisz benne. Amíg nem kevesen komolyan tudják venni, hogy azért nem közeledünk a célhoz, mert a versengő akaratok kiiktatása nem sikerült eléggé. Nem elég egységes a vezér mögött a párt, a párt mögött a nép, még mindig vannak hézagok, melyeken keresztül levegőhöz jut az ellenakarat.

Az utópiáját vesztett, hitét vesztett, öncélú, cinikus diktatúrában sokkal könnyebb élni és túlélni. Annyival, amennyivel nehezebb hinni benne. A céltalan, távlattalan, megcsömörlött diktatúra elaltatta bennünk a kis kommunistát. Az volt a mindennapos tapasztalatunk, hogy a versengő akaratok elfojtásától nem lesz észszerűbb és boldogabb a világ. Sőt.

A rendszerváltás után azonban újra itt volt a verseny, a szabadság, a másik szabadsága, és fölébredt bennünk a kis kommunista. S újfent sutyorog. Mennyivel ésszerűbb és boldogabb lenne az élet, ha nem kellene a mások szabadságára ennyire tekintettel lenni. Ha kicsit megvédhetnénk a politikát a pártversenytől, a közéletet a veszekedéstől, a törvényhozást az ellenzéki akadékoskodástól, a hivatott vezért a méltatlan kihívóktól, a vállalkozót, a gazdát, a kereskedőt a versenytől; ha megszabhatnánk a legfontosabb termékek árát; ha megmondhatnánk, kit ítéljen el a bíró, kit gyepáljon meg a rendőr; ha nem kellene elviselnünk, hogy mindenki mindenféle káros dolgot írhat, mondhat, terjeszthet, ihat, ehet, szívhat, árulhat, művelhet.

S hogy ki (mennyire) építi a politikáját erre a sutyorgásra, annak semmi köze ahhoz, hogy mit csinált a diktatúra évtizedei alatt.

A mi fejünkben manapság partikulárisan sutyorog a kis kommunista. Ebből a sutyorgásból nem lesz totális utópia. Nincs világháború, kataklizma, összeomlás, tömeges és végletes nyomor (Európában). Diktatúrára mifelénk nincs esély. De a Magyar Köztársaság liberális demokráciájának súlyos lerontására van. És ez éppen elég ok arra, hogy mélyen magunkba és egymásba nézzünk.