Az európai kereső
Egy Jacques Chirac nevű emberről lesz szó, a francia elnökről, aki ebben a minőségében sem érdekel senkit, persze, és ez nagy baja is szegénynek, de alighanem minden franciának. A francia elnök múlt hétfőn szenzációs bejelentést tett, bele is remegett a világsajtó: azt mondta, hogy neki elege van az angolszász kulturális hegemóniából, ezért elhatározta, hogy rengeteg állami milliárdokkal támogatja az úgynevezett Quaero projektet, a nagy európai internetes kereső kifejlesztését. A Quaero a szemét, globalista, angolszászhegemón, kultúrimperialista amerikai Google és Yahoo értékelvű, kulturálisan sokszínű, kedves humanista versenytársa lesz majd, ha kifejlesztik egyszer, amire egyébként nem kötnénk nagyon nagy összegű fogadásokat. Chirac azt is mondta még, hogy "... a technológiai felsőbbrendűségért folytatott harc résztvevői vagyunk. Franciaországban, Európában a hatalmunk forog kockán...", meg hogy "a kultúra nem árucikk, és nem hagyhatjuk rá a piac vak erőire", aztán "... rendületlenül meg kell védenünk a világ kulturális változatosságát az uniformitásban leselkedő veszélyektől". Mindezt a vágyott nagy európai kereső kapcsán.
A korrektság kedvéért idemagyarázkodom, hogy csöppet tán frankofób természet vagyok, de hát vagyunk így egy páran magyarok, mert a jó frankok Rákóczi óta valahogy nem találják velünk a hangot, vagy mi nem találjuk velük, mindegy is. Meg a franciák mostanában kezdenek úgy viselkedni, mint egy igazi, megzakkant kis kelet-európai nép, amilyenek mink magunk is vagyunk, folyton a letűnt nemzeti nagylétéről siránkoznak, közben szeretik nagyhatalomnak képzelni magukat, egyre paranoidabbak, rosszkedvűek és csúsznak lefelé a FIFA-ranglistán. (Metafora. Is.) És mi - bár, mondom, magunk is hasonló kelet-európai népek volnánk - nem szeretjük az ilyen kelet-európai népeket, az ilyen kelet-európai népek nem szeretik egymást ugyanis.
Persze a franciák esetében azért máshogyan fest a kecskebékás pöffeszkedés, hiszen ők még egy-kétszáz éve tényleg élnemzete voltak Európának és a világnak, és még atombombájuk is van. Amikor egy francia az angolszász kultúrimperializmustól rinyál, akkor azért átfut egy könnyű mosoly a magunkfajta igazi kelet-európai kisnépfi ajkán, mert hogy a franciáknál jobban senki jobban saját kultúr-felsőbbrendűségéről meggyőződve nincsen.
De nem ezeken akarnék lovagolni, hanem egész máson. Sokkal inkább érdekesnek tűnik, hogy milyen mentális állapotban van az az Európa, amelynek egyik vezető politikusa enynyire képes fölfogni mindazt, ami körülötte, a világban, a világgazdaságban történik.
Létezik az az itthon népszerű, keserű-ironikusan hangzó, de egyáltalán nem irreális elmélet, amely szerint, ha mi, magyarok csatlakozunk vagy más módon részévé válunk valamely szövetségnek, tömbnek, csoportnak, az szinte biztosan bukik. És igen: az Európai Unió húsz éve még a világ legerősebb gazdasági övezete volt, ma saját bürokráciájába fúló, tehetetlen, béna szörnyeteg, amelytől fényévekre húz el nemcsak az Egyesült Államok, hanem már Kelet-Ázsia is.
A Yahoo és a Google nem az angolszász kultúrimperializmus jelképe, legföljebb csak Chirac paranoid és torz képzeletében. Hanem a működő, innovatív, lendületes gazdaság jelképe. (A versenyképes jelzőt meghagynám Kóka Jánosnak.) Amelyhez hasonlót Európa képtelen volt teremteni. Helyette nagyszerű agrártámogatási rendszereket tart fönn például, és épp a derék franciák nem engednek belőle, miközben egy-egy élelmesebb francia agrárszakember évente fölmarkolhat annyi támogatást a semmiért, amennyiből eléldegélne vígan egy közepes nógrádi falu. Amikor Chirac nagyszabású terveit gargalizálja elő, a Szilícium-völgyben valószínűleg rengenek az irodaházak a röhögéstől. De még talán Sanghajban is rengenek. A EU egyre inkább észrevehetetlen a világgazdaság leggyorsabban fejlődő területein. Az információtechnológiában látványos elmaradást produkál évről évre, és ebben a franciák abszolút élenjárnak, semmihez sem tudtak hozzászólni évtizedek óta. (Az igazi frankofóbok szerint persze Napóleon óta nem tudnak hozzászólni semmihez.) A hat éve indított nagy EU-program, a liszszaboni terv csúfos kudarc: nemhogy nem sikerült Európát a legversenyképesebb, az információs technológiákban élenjáró gazdasággá tenni, de a lemaradás egyre súlyosabb.
A mélyen lenézett amerikai kultúra pedig egymás után termeli ki az olyan figurákat, mint amilyen a két Stanfordból szalajtott PhD-s, Sergey Brin és Larry Page volt 1996-ban, amikor kitalálták, hogy írnak egy olyan internetes keresőprogramot, amely aszerint rangsorolja a weboldalakat, hogy hány link mutat rájuk. (Gondolhatják, ahogy a két gonosz kis kultúrimperialista ördögi terveket szövögetve, mécsvilágnál kódolt a pókhálós kaliforniai garázsban, és a világruralomról álmodott.) A Google kereső két-három év alatt megverte valamennyi konkurensét, Page-ék 1998-ban százezer dollár tőkével vállalatot alapítottak, 2006. január 24-én a Google Inc. tőzsdei értéke 131 milliárd dollár, tehát alig marad el néhány milliárddal Magyarország éves nemzeti össztermékétől. (És ennek az összegnek évente nagyjából a hatodát szórja ki az EU agrártámogatásokra egyébként.)
A Quaeróból meg nem lesz semmi, nyilván, mint ahogy a lisszaboni programból sem lett. Jacques Chirac nem versenyképes a stanfordi PhD-kkel, pláne nem a harvardi kiugrottakkal.
Egyébként Page és Brin egyik nagy találmánya az volt 1996-ban, hogy egymással együttműködő, az ingyenes Linux operációs rendszert futtató, olcsó gépekre konstruálta a keresőt. A Linuxot pedig bizonyos Linus Torvalds finn (illetve finnországi svéd) programozó kreálta néhány tízezer kvázi-haverjával. Nagyjából ő volt az utolsó európai, aki tényező tudott lenni a nemzetközi információtechnológiai bizniszben. Mellesleg már régóta Amerikában dolgozik.
