A rakpart mellett megrakott hajók sorakoznak, a szekerek zörgése öszszeolvad a gőzgépek dohogásával. Bal kéz felől látni a Fővámház új épületét, a fatelepek és üzemek mögött pedig föltűnik egy karcsú templomtorony. Nincs egy éve, hogy Ybl mester tervei alapján elkészült a ferencvárosi plébániatemplom. És állnak már a legújabb épületek is: négy hatalmas, vöröstéglás raktárház a Duna-parton, szigorú, katonás rendben, kettesével egymás mögött. Százegy méter hosszú, tizenöt széles mindegyik, emeletes, az alapozás pedig olyan szilárd, hogy drágább volt megépíteni, mint magukat a házakat. A mély, boltozatos pincékből alagutak futnak ki a Dunához, a parton gőzgépek segítik a hajók kirakodását. A raktárakban víznyomásos emelőgépek küszködnek a teherrel.

1880 végén járunk. Még mész- és malterillatúak a pesti új közraktárak. A szemnek alig néhány, a mából is ismert épület kínál kapaszkodót. Két szilárd átkelő, a Lánchíd és a négy éve átadott Margit híd köti össze Pestet Budával. Nagykörútnak nyoma sincs, egyelőre csak a telkek kisajátítása folyik. Álom a főgyűjtőcsatorna, kezdetleges a vízvezeték. De itt, a Duna-parton formálódik a monarchia gabonakereskedelmi központja.

Tizenhat évvel később, a millennium évében már büszke visszatekintéssel állapította meg a roppant iramban fejlődő város középítkezéseit összegző Budapest Műszaki Útmutatója, hogy "Budapest Magyarországnak nemcsak földrajzi, de közgazdasági központja is; és hogy ez tényleg így legyen, hogy a kereskedelem esetleg ne is kerülhesse el, a székesfőváros közönsége nagy áldozatoktól sem riadt vissza. Ennek a törekvésnek legfontosabb tényezői azok a nagy tárházak, melyek másfél évtized előtt a Duna partján létesültek, körülvéve vasutakkal és vízi úttal is, hogy a hozzáférés minden irányból a legkönnyebb legyen".

Ekkor a négy, téglából rakott raktár alatt már állt a tucatnyi, fából épült is, teli gabonazsákokkal. Tőlük délre ott magasodott a korabeli főváros legnagyobb épülete, az ötven méter magas, kilencven méter hosszú Elevátor. A roppant konstrukció, Európa legnagyobb és legmodernebb ipari épületeinek egyike - 1883-ban az itt szolgáló elektromos világító rendszer úttörő volt a monarchiában - a hajón érkező gabona kirakodását és tárolását szolgálta. Gépei kétszázkilencven silóba ömlesztették a terményt, a továbbszállításról az épületen keresztülfutó vasúti pálya gondoskodott. Az Elevátor látványosságszámba ment, az igazgatóság készségesen engedélyezte, hogy akár az iskoláscsoportok, akár a kíváncsi vidékiek megcsodálják.

Létezett már a Duna-parti teherpályaudvar is, az Elevátor déli oldalán. 1888-as megépülésével vált végleg a gabonaipar fellegvárává a Ferencváros. A hajók ontották a távoli vidékek terményét, a Soroksári út mentén serényen dolgoztak a gőzmalmok - a Sütők és molnárok gőzmalma, a Gizella és a Concordia -, s ahová nem vezetett vízi út, oda eljutott a vonat. Nem csoda, hogy a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank is üzletet látott a raktározásban. Hamarosan megtérítették a fővárosnak a közraktárak építésének 3,7 millió forintos költségét, s ezzel hatvan évre bérbe vették a Duna-parti létesítményt.

Még akkor is az övék volt tehát, amikor az első világháború után a trianoni Magyarország kénytelen volt lemondani a búzamezői nagy részéről. A "közraktári vállalat", akárcsak a mellé felépült hatalmas szilvaszárító és a lóhereselyem-tisztító telep is nekik hajtotta a maradék hasznot, miközben a város körbenőtte a hajdani élelmiszeripari központot, és a Duna-partot elfoglaló üzemek falanxa mögött megszületett a sűrű lakónegyed. A közraktárak konokul álltak a helyükön, szinte beléjük ütközött az északról közelítő partmenti villamosvonal is; kénytelen-kelletlen merész kanyart vett hát előttük. Állt a teherpályaudvar is, hiába, hogy mind kevesebb gabonát láttak az Elevátor páternoszter-emelői. De a város már kezdett lázadozni. 1933-ban így írt Móricz Zsigmond a Pesti Napló hasábjain: "Megnyitni a Dunát. Megnyitni a város életét a fejlődésnek. Most meg fogják építeni a Boráros téren az új hidat. Mit sem fog érni, ha el nem radírozzák a térképről a rettenetes akadályt, a régi kerítést, a síneket, amik a forgalomból ki vannak kapcsolva".

Megépült a híd, aztán 1940-ben elkészült a székesfőváros új fejlesztési terve. A Duna megnyitását tartotta ez is egyik legfontosabb feladatának: "a balpartnak a Margit hídtól a Horthy Miklós hídig tartó szakasza a közraktárak megszűnte után egyedül a személyhajók és a személyhajókkal lebonyolított áruforgalom részére tartandó fenn" - írta vezérelvként. Fél évtized sem telt el, és a történelem gondoskodott arról, hogy mihamarabb eljöjjön az a bizonyos pillanat. A háborús bombazápor után kiégett csonk lett az Elevátor, és porig omlott a négy közraktár egyike.

Aztán mintha Csipkerózsika-álomba merült volna a ferencvárosi Duna-part. Az Elevátor romjai helyén előbb a hídépítők, majd a metróépítők rendezték be telepüket, mígnem a hatvanas évek végén megnyílt a híd és a közraktárak közötti területen kialakított új park. A három megmaradt raktárépület elcsendesedett, mind több szó esett az elbontásukról. 1980-ban már így írt a Magyar Nemzet: "... a harmincöt év alatt újjászületett Duna-partunk szépséges arculatának lerontója, éspedig: a Szabadság híd és a Petőfi híd közötti pesti Duna-parton elterpeszkedő ferencvárosi raktárházak. Olyan raktárépületek, melyek fővárosunk urbanizációs fejlődésében kialakuló külvárosi városrészébe sem illenek. A raktárépületeket az illetékes hatóságok már rég lebontásra ítélték, de lebontásukat többször elhalasztották, pedig sokkal nagyobb problémákat is megoldott népgazdaságunk". Tíz évre rá egy ötletpályázaton fölmerült, itt kéne megépíteni a Nemzeti Színházat. Újabb néhány év elteltével az épületekben leltek menedékre a felújított Nagycsarnok kofái. Ma zenés szórakozóhely működik a tágas csarnokokban.

Sokáig a híd túloldalán sem köszöntött be a változás. A Duna-parti teherpályaudvar mind fölöslegesebb sínrengetegét csak a rendszerváltás éveiben, a budapesti világkiállításra készülve számolták föl. Ami a helyén nőtt, azt ma már mindenki ismeri. A Millenniumi Városközpont lakó- és irodaház monstrumai mellbevágó gyorsasággal rajzolták át az addigi dunai látképet; déli szegélyükön ott viaskodik egymással és a mögöttük elterülő várossal a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája.

A három elárvult közraktár ma már városi szimbólum. Egyrészt a város önerejű átalakulásának szimbóluma, hiszen jól mutatja, hogyan lesz egy és egynegyed évszázad alatt a külvárosból belváros, az ipari centrumból hasznosításra váró rom. Másrészt az önmaga jövőjét felelős módon megszabni képtelen, az eseményekkel sodródó város jelképe. Az örök tervezgetésé, az állandó hezitálásé. Elbontani vagy megtartani? Műemlékké nyilvánítani vagy átépíteni? Parkot nyitni a helyén vagy új városi közteret? Koncerttermet, konferenciahelyszínt, kávéházas passzázst tenni bele, esetleg valami egészen mást, valami olyat, ami nemcsak viszi a pénzt, de hozza is?

Tizenöt éve viaskodik ezekkel a kérdésekkel Budapest. Ez alatt a másfél évtized alatt gyakorlatilag elfogyott minden más terület, ahol a várost - ahogy Móricz írta hetven évvel ezelőtt - meg lehetne nyitni a Duna felé. Egyetemek nőttek a Lágymányosra, új városrész készül a Kopaszi-gátnál, lakópark épül Angyalföldön, eldőlt az óbudai gázgyár és a csepeli szigetcsúcs sorsa; ugyanaz zajlik majd le mindenütt, ami a MÁV-teherpályaudvar helyén. A beruházó ízlése, érdeke diktál a Duna mindkét oldalán. Hol jobbak, hol rosszabbak az esélyek.

Ha úgy alakult volna, hogy Budapest lenne Európa kulturális fővárosa 2010-ben, a közraktárakban tartották volna a rendezvénysorozat megnyitóünnepségét. Addig a következők történtek volna: tervpályázat után felújítják, merész kiegészítéssel új funkciójához igazítják az épületegyüttest. Mellettük építik meg a főváros új kapuját mindazoknak, akik a Dunán érkeznek Budapestre. Az épületekben előadótermet, kávézókat, kiállítóhelyeket, a kulturális innováció tereit alakítják ki. Talán a föld alá terelik a Soroksári út hatsávos, dübörgő forgalmát, a felszínen nem marad más, mint ligetes passzázs és csilingelő villamos.

Végre méltó jelen, múltjához illő szerep jutott volna a sokat látott építészeti mementónak. Csak hát nem Budapest lesz Európa kulturális fővárosa.