Hogy mennyire élő probléma ez, mutatja a nagy sikerrel vetített francia film a "Tanguy, nyakunkon a kisfiunk", amelyben a papa már bérgyilkosokkal tetetné el láb alól az életükre rátelepedő utódot.

A Wall Street Journal ilyen radikális megoldást azért nem ajánl, de jó néhány tippet ad arra, hogy miként kell bánni a felnőtté válástól ódzkodó csemetékkel. Hogy nálunk hányan lehetnek, nem tudni, de az Egyesült Államokban egy közelmúltban készült felmérés szerint tetemes az úgynevezett "bumerángkölykök" száma": a 25 és 34 évesek korosztályából úgy négymillióan éldegélnek még szüleikkel.

A bumeráng kifejezést egyébként azért használják, mert Amerikában a fiatalok jó része érettségi után elköltözik hazulról a - többnyire más városban lévő - főiskola kollégiumába vagy éppen albérletbe, majd diplomája megszerzése után hazatér. "Akkor kérdezd meg magadtól, vajon kinek jó ez, amikor a főiskola után három évvel is ott lakik veled egészséges huszonéves gyermeked" - tanácsolja Terri Apter a cambridge-i egyetem szociálpszichológia-professzora.

A lap több szakember megkérdezésével próbálja feltérképezni a felnőtté válás halogatásának okait. Magyarázataikban sok meglepő nincs: fő indok az önállósodás anyagi nehézségei, mondván kezdő fizetésből nehéz egy lakást bérelni, vételről már nem is beszélve. Ehhez azért én még hozzátenném - saját tapasztalatból -, hogy aligha létezik annál kellemesebb dolog, mint az otthoni "full komfort", minden követelmény nélkül. A srácok tehát inkább maradnak otthon, mint hogy beérjék rosszabb körülményekkel, mint amihez hozzászoktak. Nemegyszer a szülők sem szorgalmazzák igazán szívük mélyéből az elköltözést, élvezik, hogy még mindig van "gyerek" a háznál.

Az önállósodás halogatása a felnőtté válás folyamatát akasztja meg - mondják a pszichológusok, míg a szociológus arra is felhívja a figyelmet, hogy az elhúzódó gyerekkor a szülő nyugdíj-megtakarítását is veszélyezteti. Egyáltalán meddig vagyunk felelősek a gyerekeinkért, és ennek a felelősségnek nem része-e az, hogy "rákényszerítjük" őket a felnőttségre? - veti fel Apter.

Hogy ezt miként tehetjük? Erre négy stratégia létezik - állítja a cikk. Először is érdemes beszélnünk a magunk küzdelmeiről, arról, hogy miként lettünk azzá a jól kereső elismert szakemberré, akinek gyerekünk most lát minket. Emellett nem árt egy végiggondolt terv készítésére rávenni huszonéves csemeténket, hogy milyen karriert akar befutni, ehhez milyen lépések szükségesek, és mikor várható elköltözése hazulról. A szülő feladata az is, hogy felnőttként kezelje gyermekét, aki felelős önmagért és a környezetéért. Hozzá kell tehát járulnia a családi költségvetéshez pénzzel, az otthon rendbentartásához pedig munkával. (Ismét saját tapasztalatból, ez valóban igen hatásos módja a gyerek kiszekálásának a szülői házból.)

Ha megtehetjük, hogy pénzzel segítjük gyerekünket, ez is partneri kapcsolatot tükrözzön, ne legyen parttalan és feltétel nélküli. Megmondhatjuk, hogy meddig tudjuk (vagy, horribile dictu, meddig vagyunk hajlandóak) egyetemi tanulmányait finanszírozni, meddig és milyen arányban vállaljuk át - ha a keresete alacsony - lakásának bérleti díját. A saját otthon megteremtéséhez adott ösztönzés lehet, hogy minden e célra félretett forintját megduplázzuk.

Egyet ne tegyünk - figyelmeztetnek a szakértők - erőnkön felül ne támogassuk felnőtt gyerekünket, és időskorunkra szánt évtizedes megtakarításainkat eszünkbe ne jusson rájuk költeni. Ez nem azt jelenti, hogy a fiókát "kilökjük a fészekből" - hangzik a megnyugtatásul szánt tanács -, hiszen a támogatásnak a pénzen felül még számos formája van. Például a figyelem és a szeretet. (Hámor Szilvia)

Mamahotel és parazita szinglik

Nincs egzakt hazai felmérés arról, hogy hány diplomás költözik vissza szüleihez idehaza tanulmányai befejezése után. Bauer Béla szociológus, a Mobilitas Ifjúságkutatási Iroda igazgatója az Ifjúság 2004, valamint egy debreceni egyetemisták életkörülményeit vizsgáló, interjús, de nem reprezentatív vizsgálat adataira hivatkozva azt mondja, hazánkban sem ismeretlen jelenség a bumerángkölyök - a téma kutatói mamahotelnek nevezték el.

Bauer Béla szerint a mamahotel kialakulásának két oka van. Az egyik gazdasági: a legalább a középosztályba tartozó szülők megtehetik, hogy "visszafogadják" a gyereküket, még akkor is, ha az dolgozik.

A mamahotel létrejöttének másik oka az, hogy főként az első generációs diplomások nem tudnak a munkaerőpiacon elhelyezkedni, ezért kénytelen-kelletlen visszamennek a családi fészekbe. Bár a diplomás fiúk szívesebben mondanak le arról, hogy végzettségüknek megfelelő állást vállaljanak, vagyis a "kevesebbel is beérik", mégis ők azok, akik a munka mellett is inkább választják a szülői házat, mint azt, hogy egyedül éljenek.

De nemcsak az úgynevezett szinglikre, azaz az egyedülállókra jellemző, hogy a pályakezdés nehézségei miatt a "mamahotelbe" költöznek. Szép számmal akadnak olyan fiatal párok, akik valamelyik fél szüleinél húzzák meg magukat bizonytalan egzisztenciájuk miatt.

Bauer Béla arra figyelmeztet, hogy a gyerek késői leszakadása nemcsak a szülők időskori megtakarításait veszélyezteti, de gátolja a fiatalok önállósodását, felelősségvállalását.

Létezik egy másik szociológiai terminológia is azokra a fiatalokra, akik tanulmányaik végeztével szívesen maradnak otthon. Ezeket a felnőtteket japán szociológusok parazita szingliknek nevezték el. Hazai kvalitatív vizsgálatok azt mutatják, hogy a középosztály középső és felsőbb rétegébe tartozó fiatalok, közülük is az egykék azok, akik a munkába állást követően is szívesen maradnak a szülői házban. Képtelenek ugyanis lemondani arról a jólétről, amiben felnőttek, és még nem tudták maguknak megteremteni mindazt, amihez szoktak. A tapasztalatok alapján elmondható, hogy a parazita létet idehaza inkább a férfiak választják. Pedig az anyagiak őket kevésbé kényszerítenék arra, hogy a családi fészekben maradjanak. (Farkas Tímea)