Európa: egy előre bejelentett hanyatlás krónikája
Az uniós demográfiai mutatók zuhanásának és a tömeges bevándorlás gyógyírt avagy átkot hozó hatásának fejtörője ugyanis természetesen nem tavaly ősszel bukkant fel, és nem is tűnt tova a francia külvárosokból eltakarított autóroncsokkal. Velünk marad, méghozzá egyre erősödő külső-belső nyomás formájában, egyre markánsabb külső-belső következményekkel.
PC-zsákutca
A probléma gyökerében megbúvó gordiuszi csomót alapvetően három fonál összetekeredése alkotja: az európai népesség fogyásának, a kívülről való feltöltés módszerének, valamint az így kialakuló lakosságösszetétel kezelésének kérdő- és felkiáltójelei. Következésképp bármiféle értelmes válaszhoz szintén három fő csapásirány szükségeltetik. Népességpolitika, bevándorlás-politika és társadalmi integrációs politika.
Ehelyett azonban ma politikával leginkább csak a "politikai korrektség" jelszava mögé rejtőző struccpolitika formájában találkozhatunk. Melyben gyakorta már maga a lényegi kérdésfelvetés is az "idegengyűlölet" bélyegét vonja maga után. Pedig nemzetközi dimenziója és az állami szuverenitásra gyakorolt hatása folytán az említett hármas folyamat a szociális-gazdasági feszültségeken, a bűnözésen és a szélsőségek előretörésén túl geopolitikai értelemben véve is biztonsági kihívást jelent.
Ráadásul az épkézláb cselekvéshez még a minimális alapinformációk is hiányoznak. A vallásháborúk és masszív deportálások hosszú évszázadait maga mögött tudó Európa ugyanis nemigen vezet valamirevaló leltárt lakosairól. Az európai statisztikai hivatal a bevándorlók eredetére vonatkozóan lényegében semmilyen adattal nem rendelkezik, s ami a muzulmán kisebbségek arányát illeti, az egyes országok és az EU egésze kapcsán is a lehető legkülönbözőbb számok vannak forgalomban. Tény persze, hogy a nyilvántartásba vétel kínos asszociációk sorát keltheti. Az is tény azonban, hogy a tájékozottság önmagában nem determinálja egyik vagy másik politikai opciót. Nélküle viszont mindenképpen csak vaktában tapogatózhatnak a döntéshozók.
Példának okáért olyan közhelyekbe kapaszkodva, mint hogy a bevándorlás jelenti majd az orvosságot az apadó-öregedő Európa gondjaira. Ami azért így igen erős csúsztatás. Mint azt a külkapcsolatokért felelős korábbi brüsszeli biztos Christopher Patten írta legújabb könyvében: “Ösztönöznünk kell a bevándorlást bizonyos munkaerőpiaci igények kielégítése céljából, de nem kellene azzal hitegetnünk magunkat, hogy a bevándorlás megoldja majd demográfiai problémáinkat. Az idős népesség eltartottsági rátáját észrevehető mértékben javítani képes bevándorlószám olyan magas, hogy az politikai, környezeti, szociális és gazdasági értelemben egyaránt kezelhetetlen volna".
A francia akadémián felszólaló Jean-Claude Chesnais népességkutató erre rátett még egy lapáttal, amikor megállapította: valódi változást csak a "tömeges bébi-import" hozna Európának. Szerinte: "A demográfiai deficit az életkorpiramis aljának behorpadásában mutatkozik meg, helyrehozni is csak a horpadás feltöltésével lehet. Nincs tehát más megoldás, mint a születések számának növekedése, hacsak nem feltételezzük csecsemők és kisgyermekek masszív behozatalát, amit azonban rögvest - és joggal - újfajta emberkereskedelemként ítélnének el".
Trendek
Európai népességünk fogyásának kockázatai első pillantásra nyilvánvalók. A huszonötös unió lakossága 1960-ban még a világ egy nyolcadát tette ki, 2025-re már csak az össznépesség egy huszadát képviseli majd. 1,4-es termékenységi mutatójával (vagyis az egy európai hölgyre jutó - az utánpótláshoz szükséges 2,1 helyett - 1,4-es, Magyarországon 1,3-as gyermekátlaggal) a mezőny legvégén kullog az EU. A születések számának drasztikus csökkenése eleve nem túl hízelgő képet mutat jövő-orientáltságunkról, dinamizmusunkról. A következményként jelentkező "elöregedés" pedig egészen konkrét problémák sorával szembesít bennünket. Méghozzá roppant hamar.
A brüsszeli Bizottság számításai szerint a 2010-es évek közepéig a 65 év feletti népesség 22 százalékkal, a 80 év feletti pedig csaknem 50 százalékkal gyarapodik majd. 2050-re Európa lakosságának egy harmada lesz 60 évnél idősebb. S bár ez remek alkalom lehet a fogyasztói társadalmainkban eluralkodó fiatalság-kultusz felülvizsgálatára és az idős korban rejlő ütőkártyák újrafelfedezésére, ám az ilyen hirtelen bekövetkező népesség-elöregedés óriási kihívást jelent. Már-már kezelhetetlen nyomás alá helyezi ugyanis szociális (mindenekelőtt egészségügyi és nyugdíj) ellátórendszereinket és gazdasági teljesítőképességünket egyaránt.
Ráadásul az európai apadás-öregedés valódi súlyát csak a szomszédságunkban zajló folyamatokkal való összevetés adja meg. 1950-ben az EU jelen területének népessége 350 millió fő volt, míg észak-afrikai és nyugat-ázsiai arab-muzulmán perifériáján 163 millióan laktak. Vagyis 2,2-szer kevesebben. Az azt követő fél évszázadban Európa lakossága 100 millió fővel gyarapodott, míg szomszédaié 220 millióval. Az előrejelzések szerint 2000 és 2050 között a mai unió 50 millió főt veszít, miközben a vele határos muzulmán kifli népessége 700 millióval növekszik majd. Lakossága tehát az évszázad közepére háromszorosa lesz az európainak. Az Arab Liga becslései szerint pedig a ma 15 milliónyi ott élő fiatal munkanélküli száma már 2015-ben eléri az 50 milliót.
Mindebből igazán nem nehéz kibarkochbázni, hogy olyan erőteljes, strukturális mozgásokról van szó, melyekkel szembemenni, Európa-erőd építő terveket dédelgetni hiú ábrándkergetés csupán. Ám a tendenciák mégsem feltétlenül jelentenek fatalitást. Tudniillik értelmes cselekvéssel bizonyos mértékig kezelhetők volnának. Feltéve persze, hogy “multikulturális" szlogenjeink mögé bújva nem álcázzuk megoldásnak a megadást.
Modellek
A franciaországi zavargásokban azok paradoxona, a kommentárok zömében pedig az ezzel kapcsolatos - szándékolt avagy tudatlanságból eredő - vakság volt leginkább érdekes. Először is: a látványos autógyújtogatásoknak köszönhetően a nagy nyilvánosság éppen azon ország kapcsán kezdett el szörnyülködni egy amúgy általános problémán, ahol még mindig a leghatározottabban képviselik az egyetlen életképes megoldást. Másodszor: a történések éppen hogy nem a francia integrációs modellt, hanem ellenkezőleg, az annak fellazítására irányuló tendenciákat kérdőjelezték meg.
A"republikánus" (azaz köztársasági) jelzővel emlegetett gall minta középpontjában a politikai nemzet fogalma, s az egyén mindenekelőtt állampolgárként látása és láttatása áll. Az etnikai, vallási hovatartozás magánügy, s mint ilyen maximális tiszteletet érdemel. Az állam feladata azonban a különböző társadalmi csoportok felől érkező nyomásokkal szemben az állampolgár védelme, az esélyegyenlőség biztosítása. Mint azt a 19. századi liberális katolikus gondolkodó Henri Lacordaire fogalmazta: "Az erős és a gyenge, a gazdag és a szegény, az úr és a szolga között a szabadság az, ami elnyom, és a törvény az, ami felszabadít".
Ám ennek az asszimilációs, az elszigetelt vallási-etnikai-társadalmi közösségekre töredezés helyett a keveredést (mixité) szorgalmazó hozzáállásnak a gyakorlati megvalósítása korántsem volt maradéktalanul következetes. A városrendezés, az oktatáspolitika, a foglalkoztatásügy és egyéb társadalmi integrációs mechanizmusok vonatkozásában ugyanis a francia elit a hetvenes évektől kezdve lazított a republikánus logikán. Részben a "multikulturális" szirénénekek csábításában, részben pedig a politikai opportunizmus ösztönével a kisebb ellenállás felé haladva hagyta, hogy a bevándorlók amolyan külvárosi zárványokban koncentrálódjanak.
Pedig a francia földre betelepedők mennyiségi ugrása és összetételük változása nem hogy nem kérdőjelezte meg az asszimilációs modellt, de minden korábbinál sürgetőbbé tette annak alkalmazását. Immár létfontosságúvá. A felmérések világosan mutatják: az idegen származású francia lakosok zöme (egyelőre még) nem azt sérelmezi, hogy túlzott, hanem hogy nem elégséges mértékben valósul meg a klasszikus francia integrációs politika. A marseilles-i nagymufti maga is arra figyelmeztet: "aktív együttélésre van szükség, s nem zárt közösségek egymás mellé rendezésére".
Az már csak a hab a tortán, hogy a francia integrációs modell helytállóságát éppen az "ellenmodellként" elkönyvelt Egyesült Államokból erősítik meg. Első vonalban azzal a Samuel P. Huntingtonnal, akinek civilizációs összecsapásos tételeit rendszerint a francia világlátás antitéziseként szokás megjeleníteni. Huntington legújabb, magyarul is olvasható könyvében arra figyelmeztet: a korábbi bevándorlókkal ellentétben a mexikóiak és más latin-amerikaiak nem asszimilálódtak a főáramot képező amerikai kultúrába, ehelyett saját politikai és nyelvi enklávékat alakítottak ki. A hispán kihívás következtében az ország két népre, két kultúrára, két nyelvre szakadhat. Az Eurábia forgatókönyvek óceánon túli megfelelője tehát - bizonyos mértékig - Amexica.
Mindemellett persze az európai közvéleményről sem kellene megfeledkezni. A Nemzetközi Migrációs Hivatal jelentése már 2002-ben úgy értékelte: kontinensünkön "eluralkodott az érzés, miszerint a bevándorlási nyomás elviselhetetlenné vált". Ahhoz, hogy a jelenség mégse robbantsa szét belülről társadalmainkat egyetlen dologra volna szükség, de arra roppant sürgősen: politikára.
Először is a népesség-csökkenést megfékezendő. Nem árt megjegyezni, hogy a franciák e téren (is) üdítő kivételt képeznek. Hagyományos családtámogatási politikájuknak köszönhető 1,94-es termékenységi mutatójukkal - a katolikus Írország társaságában - az EU élén találják magukat. A gall hölgyek ugyanakkor a legmagasabb női foglalkoztatottsági rátával is büszkélkedhetnek, bizonyítva: a kettő között nincs ellentmondás, s ha az állam lehetővé teszi, a családok több gyermeket vállalnának. A csemeték utáni vágy ugyanis semmit nem változott az elmúlt évtizedek során: a felmérések tanúsága szerint a kívánt gyermekszám európai átlagértéke folyamatosan a 2,1-es szinten áll.
Másodszor a bevándorlás terén is több és jobb politikára lenne szükség. Részben kívül, a kiinduló országokba irányuló célzott fejlesztési és együtműködési programok útján. Részben pedig saját határainkon, a bevándorlási folyamat társadalmilag, gazdaságilag, politikailag emészthető szinten tartásával. Az illegális bevándorlás ellehetetlenítése és a legális bevándorlásnak a mainál jóval határozottabb és harmonizáltabb szabályozása itt csupán az érem egyik oldala. Egyúttal az is elengedhetetlen volna ugyanis, hogy a befogadó nemzetek a globalizációs úthenger és az amorf európaizálódás között megőrizzék saját identitásukat. Magyarán: legyen mibe integrálni a kívülről jövőket.
Végezetül pedig éppen e társadalmi integráció terén volna égetően szükség felelős politizálásra. Rövid távon nyilván kényelmesebb, választási szempontból is kifizetődőbb dolog azt mondani: maradjon hasonló a hasonlóval. A hangzatos ám semmitmondó "multikulturális" jelszavak mögött építgessék csak saját, a többiektől elszigetelt közösségeiket. Csakhogy. Ez az út idővel a társadalom széttöredezéséhez, öntörvényű közösségek kialakulásához vezet. Az állam az államban jelenséggel az alkotmányos rend oszthatatlansága, az egymással versengő lojalitások burjánzásával pedig a társadalom összetartása kérdőjeleződik meg.
Jól illusztrálta ezt az 1998-as, Los Angeles-ben tartott Egyesült Államok kontra Mexikó futballmérkőzés, ahol spanyolajkú amerikai polgárok tömegesen fütyülték ki az amerikai nemzeti himnuszt és inzultálták a játékosokat. Vagy 2001-ben a párizsi Stade de France-ban rendezett Franciaország-Algéria meccs, ahol a Marseillaise-t és a nemzeti válogatottat fütyülte ki a közönség olyan vehemenciával, hogy a mérkőzés után a színesbőrű francia sztárjátékos Thierry Henri szarkasztikusan megjegyezte: különösen szép volt idegenben nyerni.
Azóta Franciaország igyekszik visszatalálni eredeti logikájához: a "fátyoltörvényként" emlegetett rendelkezéssel a kiskorúak tanintézményeiből kitiltott minden feltűnő vallási jelképet, a nemzeti himnusz megtanulását pedig törvényileg tették kötelezővé az általános iskolákban. Ezek persze csupán gesztusok, ám az állampolgárság alapú integrációt elősegíteni hivatott, tehát kulcsfontosságú hozzáállást tükröző gesztusok. Aminek a megfelelő politikákkal és kellő eltökéltséggel párosulva akár esélye is lehetne az Európa előtt álló kihívások hosszú távú kezelésére. Ellenkező esetben a kiváló brit történész Arnold J. Toynbee szavai nyernek csak visszaigazolást: "A civilizációk öngyilkosok lesznek, nem mások ölik meg őket."
A szerző biztonságpolitikai kutató
