Nem jók az esélyek.

Teherán veszélyes pókert játszik és húzásai joggal keltenek riadalmat. Az együttműködéspárti brit-német-francia trojka képtelen meggyőzni, hogy az atomklub szabályait nem rúghatja fel önkényesen. Washington legszívesebben bombázna. Kína olajra éhes és termékeinek piacokat keres, amúgy meg nem különösebben izgatják a nagy rivális, Amerika regionális háborúi, amíg azok nem túl közel dúlnak határaihoz. Oroszországnak mintha szinte mindegy lenne: rövid távon bármelyik iráni forgatókönyvön kereshet - ha háború okán Irán kihullik az olajpiacról, Moszkva tovább gazdagodik, ha Teherán folytatni tudja nukleáris programját, akkor pedig azon szedi meg magát.

Egyelőre szerencsére nem lehet azt mondani, hogy az Egyesült Államok máról holnapra egy második Irakot csinál Iránból - elég baja van az elsővel. Csakhogy szorít az idő, mert ha Irán képessé válik nukleáris fegyverek előállítására, minden fogadkozása ellenére alighanem el is készíti és ki is próbálja azokat. A tavaly hatalomra került Mahmud Ahmadinezsád Izrael megsemmisítéséről tett nyilatkozatai fényében nem nehéz kitalálni, hogy hol.

Mindaddig tehát, amíg Teherán nem ad folyamatosan ellenőrizhető és bevasalható garanciákat arra nézvést, hogy csak és kizárólag békés célokra - energia termelésére - irányulnak nukleáris fejlesztései, a külvilág minden egyes lépését, amellyel közelebb kerül az atomhatalommá váláshoz, kiszámíthatatlan veszélyforrásnak tekintheti, illetve alapnak a megelőző önvédelmi intézkedésekre. Önvédelemnek tekinthető, ha ragaszkodik hozzá, hogy Teherán alávesse magát a bécsi atomügynökség ellenőrzéseinek, de az is, ha szankciókat foganatosít Iránnal szemben. Ez utóbbiak lehetnek gazdasági, de végső soron katonai jellegűek is. Ha úgy tetszik, egyelőre Teherán döntheti el, hogy milyen irányba mennek a dolgok. De már nem sokáig. Mindenesetre nem jó jel, hogy Irán máris az olajfegyverrel fenyegetőzik, mondván: az egekbe ugranak az olajárak, ha a nyugat megszorító intézkedéseket rendel el vele szemben.

Az iráni nukleáris létesítmények lebombázása holt biztosan megszilárdítaná a teheráni diktatúrát és beláthatatlan időre a Nyugat ellen fordítaná az iszlám világot: a nyugat "legintelligensebb" fegyvereivel folytatott keresztes háborújára a terrorizmus eszközeivel folytatott millió lokális dzsihád lenne a válasz.

A közvetlen jövő, minden jel szerint az ENSZ falai közé tereli a válságot, ám csoda lenne, ha ott tartós békét hozó megoldás születne, mert a szereplők már érintett érdekkülönbségei rövid távon legjobb esetben is csak fabatkát érő gazdasági szankciók elrendelését tehetik lehetővé. A szankciók csak a korrupcióban utazó politikusok és üzletfeleik számára hasznosak és kizárólag a célország lakossága nyomorának még elviselhetetlenebbé tételében hatékonyak.

Ennek ellenére nincs más bejáratott út, mint az ENSZ, valamint a két- és többoldalú diplomácia. Ezen a fronton most lázas egyeztetések folynak: a brit-német-francia trojka az Egyesült Államok, Kína és Oroszország képviselőjével egyeztet Londonban a következő lépésekről - várhatóan azt ajánlva, hogy a bécsi atomügynökség mielőbb tekintse át a helyzetet, és ha kell, szorgalmazza a BT összehívását -, Angela Merkel német kancellár pedig Moszkvában Vlagyimir Putyin elnököt igyekszik bevonni a közös platformba.

Végül, bár meglehetősen naivul hangzik, a globális civil mozgalmak is felébredhetnének: hol van az megírva, hogy csak utólag, amikor már bekövetkezett a baj, és csak tömegtüntetéseken adhatnának hangot meggyőződésüknek, hogy tudniillik lehetséges egy más világ?