Az volt a célom, hogy provokáljak - mondja kendőzetlen őszinteséggel Hargittai Emil, a Fiumei úti temető kegyeleti múzeumának igazgatója, s a háta mögött látható papírmasé csontvázakra meg a tréfás levelezőlapokra mutat. - Azt az anyagot persze - teszi hozzá -, amelyben a haláltéma az obszcenitást súrolja, nem mertem kitenni. Ott még nem tartunk.

A feketehumor-kiállítás megnyitóján vagyunk. Az egykori út- és vasútépítő mérnök, az idős korára levéltárosságra váltó Hargittai Emil arról beszél, hogy a halál nálunk még mindig tabu, s nagyjából úgy gondolkodunk róla, mint ötszáz évvel ezelőtt. Ha egyszer az ember megszületik, jegyzi meg az igazgató, meg is kell halnia. Hozzáteszi: Mexikóban például papírmasé figurákba öltöztetik a halált. Ha a halál kissé viccesebb tudna lenni - füstölög a százéves szőlőtőkéből faragott Sátán-szobor előtt a 78 esztendős "provokátor" -, könnyebb lenne számunkra a folytatható élet.

A mexikói relikviák mellett a német nyelvterületről származó mókás képeslapokra és a kifejezetten a kiállításra készült festményekre, rajzokra lehetne fölhívni a figyelmet. Érdekes az a német karikatúra-gyűjtemény, amely a Schluss jetzt! (Most vége!) címet viseli, s nem mentes a pikáns megközelítésektől. Az egyik rajzon ott áll áldozata fölött a Halál, de a kikapós hölgy azt kérdi tőle: "Tod, wo ist dein Stachel?" (Halál, hol a te fullánkod?). Egy másik rajzon halálra vált férfi nyit ajtót, de a Halál megnyugtatja: "Ne ijedjen meg, uram, csak a papagájért jöttem."

A ráadás az a fotósorozat, amelyet ifjabb Hans Holbein híres Haláltánc-metszetei nyomán 1822-23-ban mintázott szoborváltozatokról készítettek. Erre persze a néprajzosok elhúzhatják a szájukat, mert az európai középkort belengő haláltáncmotívum efféle kiemelése kissé önkényesnek tűnik. A dolog nem is olyan vicces, mint a kiállítás tematikájába sokkal jobban illő nevető fejfák rigmusai. "Utas, ha erre jársz, Nézd meg jól e követ! Mert aki itt nyugszik, Nem ihatik többet." Vagy: "Itt nyugszik egy szűz Hajadon jámbor. Siratja egyetlen fia, Sándor." Most már csak az a kérdés, ki, mikor nézi meg a Miért sírjak, ha nevethetek? című tárlatot. Eléggé életszerűtlen, hogy valaki azt mondja a gyerekének: "Gyere, kisfiam, amíg szegény Matild nénédet elhantolják, beugrunk egyet nevetni a kegyeletibe." Marad a temetőtörténeti érdeklődésű tanárokban, kutatókban való reménykedés.

Nincsenek kevesen. A múzeumnak évente négyezer látogatója van, és ez nem vicc.

Mexikói 'csontik' papírmaséból