„2005 rossz év volt az amerikai jobboldal számára – állapítja meg Harold Meyerson, az American Prospect és több más vezető liberális lap publicistája. – Az amerikai közönség kétszer is megtapasztalta, hogy mit jelent az állami szerepvállalás radikális csökkentése, és elborzadt a látványtól.”

Az egyik alkalom a nyugdíjbiztosítás privatizálásának kísérlete volt. Bush elnök a szabad választás lehetőségére hivatkozva úgy lépett föl, mint az ország cégvezetője, aki azt közli az alkalmazottakkal, hogy nem kapnak többé előre meghatározott összegű nyugdíjat, hanem egy nagyobb hozamot ígérő, de kockázatot is vállaló befektetési alapba fizeti be őket.

Meyerson nem is érti, hogyan mert ebbe belevágni az elnök, hiszen tudhatta, az emberek ugyanolyan dühösen fognak reagálni, mint a repülőtársaságok és az autógyárak alkalmazottai tették, amikor a cégek visszavonták a biztos nyugdíj ígéretét. Azért nem érti, mert – mint mondja – „az amerikaiaknak választóként nagyobb hatalmuk van, mint munkásként”.

A másik alkalom, amikor az amerikai polgárok elszörnyedtek attól, hogy a kormány nincs a helyén, holott szükség volna rá, a Katrina hurrikán volt. „Negyed századnyi libertarizmust mosott el a víz New Orleansban” – jelentette ki a Los Angeles Times kommentátora. Bár ebben a kérdésben inkább megoszlottak a vélemények. Anne Applebaum, a Washington Post kolumnistája arra hívta fel a figyelmet, hogy amikor a vihar lesújtott, a kormányszervek inkább csak akadályozták a mentést, a civil kezdeményezések viszont eredményesen működtek.

Meyerson mégsem tud tiszta szívből örülni a piacpárti konzervatívok vereségeinek. A politikailag kedvezőnek tűnő fejlemények ellenére meglehetősen pesszimista – különösen a munkavállalók biztonságát illetően.

„A 20. század legnagyobb részében – írja Meyerson – a kapitalizmussal elkerülhetetlenül együtt járó bizonytalanságot enyhítették a bürokratikus módon megszervezett gazdasági intézmények. A vállalat biztos helyet és előmeneteli lehetőséget kínált az alkalmazottaknak, s így lehetővé vált, hogy az emberek megtervezzék az életpályájukat, s az életre szóló szolgálat alapján egyre növekedő jövedelemre számítsanak.”

E gondolatokat Richard Sennett, a Londonban tanító amerikai szociológus Az új kapitalizmus kultúrája című könyvéből meríti. Az elmúlt években – fejtegeti Sennett – a gazdasági és kormányzati szervezetek megreformálásának hívei mindenütt azt prédikálták, hogy a rugalmas, multinacionális cégek, szemben a régi, merev bürokráciákkal az egyéni szabadság új modelljét kínálják. Ámde ezekben a széttöredezett, állandóan változó szervezetekben csak bizonyos fajta emberek találják meg számításukat. Azok, akik rövid távú terveknek élnek; a képességeket részesítik előnyben a teljesítménnyel szemben, s nem értékelik a felhalmozódott tapasztalatot.

„A nagy intézmények felbomlásának következtében az emberek élete is széthullik – írja Sennett. – A munkahelyek inkább vasútállomásra hasonlítanak, mint egy falura.”

Olyan kellemesek, és olyan biztonságosak is.