Lendvai Pálnak az Élet és Irodalom legutóbbi számában megjelent cikkéből kiderült, hogy Szepesi György is ügynök volt. 1950 óta. Nem hiszem, hogy ennek a fölfedezésnek drámai hatása lenne, noha a magyar média egyik legnépszerűbb és immáron hat évtizede népszerű személyiségéről van szó. Ez a fölfedezés azonban nem áll ellentétben azzal, amit eddig is tudtunk róla, ezért nem lehet drámai. Akik szerették őt, eddig is vagy annak ellenére, vagy - sokkal inkább - attól függetlenül szerették, hogy a diktatúra megbízható embere volt. Élete különböző szakaszaiban nyilvánosan is vállalt nem különösebben dicsőséges (1956-ban kifejezetten dicstelen) politikai szerepeket, de ez nem sokat számított ahhoz képest, hogy ő volt a magyar sport, a magyar szurkoló, a magyar lelkesedés hangja. Ennek szereti, aki szereti. Ma már annak is egyre kevésbé van drámai hatása, ha olyasvalakiről derül ki, hogy besúgó volt, aki a pártállam ellenzékéhez tartozott régen, vagy/és azok táborához tartozik most, akik a pártállam egykori kádereinek és ügynökeinek kiirtását szorgalmazzák a magyar közéletből. Ugyan miért csodálkoznánk azon, ha a pártállam megbízható, nemzetközi színtéren is bevethető kádereiről kiderül, hogy ügynökként is szolgáltak? Miért ne szolgáltak volna, ha amúgy is szolgáltak?

Lendvai Pál történetében nem a besúgók személye érdekes igazán, hanem a besúgott helyzete. Abban sokan fölismerhetik életük dilemmáját. Ahhoz, hogy Lendvai menekült politikai újságíróként és szakértőként azt csinálja, amiben a tudása és a helyzeti előnye leginkább érvényesül, kapcsolatok és utazási lehetőségek kellettek. Ezekhez pedig a szovjet blokk kádereinek és hatóságainak jóindulata. A jóindulatot ingyen nem adják, amivel pedig fizetni lehet érte, az a hitelesség számlájára megy. Márpedig a hitelesség is munkafeltétel. A munkának egymást kizáró föltételei vannak tehát. A munkálkodó pedig gyötrő számítgatással tölti az életét: mennyit kell és mennyit lehet adni ahhoz, hogy a jóindulatból megszerezzen, a hitelességből pedig megtartson annyit, amennyivel dolgozni lehet? Lendvai Pál mostani cikkéből inkább csak azt tudjuk meg, mi az, amit nem tett meg: nem lett ügynök, nem lehetett rajta keresztül cikkeket elhelyezni a nemzetközi sajtóban, nem tudtak meg tőle bizalmas információkat. Egy ideig nem is engedték be a szovjet blokk országaiba, csak Romániába, amelyről saját értékelése szerint "valószínűleg túl pozitív" cikkeket írt.

A dilemmák nem akkor a legélesebbek, amikor a jóindulat ára morálisan nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hanem akkor, amikor az árat leengedik annyira, hogy az elfogadhatósága már és még kétes legyen. Lendvai Pál számára 1970-ben eresztették le idáig az árat. Ahogy a Honnan - hová? című kötetében fogalmaz: "megkezdődött a mosolyoffenzíva, az ügyes, mellékes engedményes taktikája". Lendvai az osztrák szociáldemokraták és a magyar pártállam közötti kivételesen jó kapcsolatok egyik kovácsa és kedvezményezettje lett. Aki nehéz és tanulságos feladatot keres magának, próbálkozzék Lendvai ekkori munkásságának és döntéseinek morális értékelésével.