"Van egy álmom"
"Van egy álmom." Ez az örökre emlékezetes mondat bő negyven évvel ezelőtt, 1963. augusztus 28-án hangzott el egy olyan országban, ahol milliók alapvető emberi jogai sérültek pusztán származásuk miatt. Martin Luther Kinget több mint 250 ezer ember hallgatta Washington központjában, a Lincoln emlékmű előtt, ahol a faji egyenlőséget hirdette az oktatás, a munkavállalás és a szabadságjogok valamennyi területén. Martin Luther King gyilkosság áldozata lett.
Talán érthető, hogy nehezen találom a hasonlóságot a hatvanas évek Amerikája, a mártíromságra ítéltetett Martin Luther King és a magyarországi egyházi iskolák között. A magyarországi egyházi oktatás virágzását elismerésre méltó tanulmányi teljesítmények, növekvő diáklétszám, büszke oktatási épületek sora hirdeti. A tüntetéshez vezető vita arról szól, hogy a sokmilliárdos állami támogatáson felül, még a kistelepülések összefogását ösztönző költségvetési pénzeket is igényelhetik-e az egyházak. Függetlenül attól, hogy ebben a vitában kinek van igaza, aki azt állítja, hogy az amerikai polgárjogi harc ilyen súlyú sérelmek miatt tört ki, azt nehéz komolyan venni.
Az egyházi iskolák által szervezett tüntetés meghirdetett célja az volt, hogy ugyanannyi pénzt kapjanak az államtól, mint az önkormányzati iskolák. A rendelkezésre álló adatok alapján az egyházi intézményben tanuló diákra 461 ezer, az önkormányzati intézményben tanuló diákra 445 ezer forint jutott az idén. Ez az arány gyakorlatilag jövőre sem változik. Igaz, hogy az egyházi intézmények között mások az arányok, mint az államiak között, de azért ezekből az adatokból nehéz lenne kimutatni, hogy az egyházi iskolák sorsa ugyanolyan nyomorú, mint a faji megkülönböztetést elszenvedő amerikai feketéké negyven évvel ezelőtt.
Ha párhuzamot kell keresni az akkori amerikai feketék és a jelenlegi magyar társadalom csoportjai között, akkor nem a komoly társadalmi befolyással bíró egyházak jutnak az eszembe, amelyek kegyéért pártok és politikusok versenyeznek, hanem a magyarországi romák. A jog szerint ugyan egyenlők vagyunk, de valójában másodrendűek. Nem egy olyan egyházi intézményt ismerek, mely a roma gyermekeket nem fogadja be. Martin Luther King a mai Magyarországon biztosan nem a kistérségi normatíváról álmodna, hanem annak a 600 ezer embernek a fölemelkedéséről, akinek már a születése pillanatában eldől, hogy nehezen fog munkát kapni, nem jut el az egyetemre, szegénységben és elutasítottságban éli le a többiekénél sokkal rövidebb életét.
Az ő jogaikért mit kíván tenni a püspök úr?
a szerző az Európai Parlament képviselője (SZDSZ)
