Ezzel együtt mindig "csak" finom modorúnak, elegánsnak, kiegyensúlyozottnak láttam, boldognak sohasem. Ha elbeszélgettünk, vissza-visszatért örök fájdalmához; ahhoz, hogy ő igazából balszerencsés ember. Amennyiben nem lenne az - fejtegette sokszor -, akkor az 1962-es és az 1966-os vb valamelyikén döntőt játszik a csapat, sőt az utóbbin alighanem aranyérmet nyer. Csakúgy, mint az 1964-es Eb-n, amelyen be kellett érni a bronzzal...

Ám kizárólag a hiánya keltsen bennünk szomorú érzéseket, a pályája ne!

Mert az az Eb-bronz úgy született meg, hogy az elődöntőben a válogatott ki "mert" kapni - hosszabbítás után - 2-1-re a spanyoloktól Madridban... Az pedig semmiképp sem nevezhető edzői hibának, hogy '62-ben a csehszlovákok ellen (0-1) extraklasszis csatárok rontottak sorra olyan helyzetekben, amelyeket serdülőkorukban sem hagytak gól nélkül; miként az sem, hogy '66-ban mindkét kapus szörnyű hármas, illetve kettős hibát követett el (az egyik a portugál, a másik a szovjet csapattal szemben). A negyedik vb-je más tészta (bár peches volt az is): 1978-ban a magyar válogatott már egyáltalán nem tartozott a favoritok közé, ráadásul Váradi a torna előtt megsérült, Fazekas (felesége londoni fehérnemű-beszerzése miatt) lelkileg összetört, míg Nyilasit és Törőcsiket az első meccsen kiállították. Azaz az ellenfelek kapujára legveszedelmesebb emberek dőltek ki; ilyenkor ugyan mit tehet a tréner?!

Szóval, valóban előfordult, hogy a sors nem kedvezett neki, de karrierje ugyanúgy maradandó, mint alakja csöndes természetével, bölcsességével, Vittorio de Sicára emlékeztető külsejével. Meg az állandósággal, amelyet nem "csupán" a 121 mérkőzés testesített meg, hanem az is, hogy az ő idejében évekig fel lehetett mondani az összeállítást (háziasszonyok tudták betéve, hogy sándorgöröcsalberttichyfenyvesi), nála nem volt forgószínpad az edzőtábor vagy a pálya. S mindemellett micsoda sikerek kísérték! (Ha panaszkodott, ha nem: mások azok huszadából megéltek volna, önmagukat a legnagyobb edzők közé sorolva...) Baróti irányította a Vasast, amikor az angyalföldiek az 1956-os KK-döntő harmadik mérkőzésén 9-2-re verték a bécsi Rapidot; kapitányként a nevéhez fűződik a válogatott 1959-es remeklése, minek nyomán Magyarország vezette a France Football hagyományos év végi európai ranglistáját; szintén az "övé" az angolok fölötti vb-győzelem (mert nem csak a csehszlovákokból állt 1962...); dirigálásával született meg minden idők legkáprázatosabb magyar bemutatóinak egyike, a futballművészeti 3-1 '66-ban a brazilokkal szemben; vele kezdődött az Újpest szédítő bajnoki sorozata a hatvanas évek végén (1975-ig hét aranyérem "zsinórban"); és akkor még nem szóltunk a Cubillas-féle Peruról, a Benficáról vagy a bolíviaiak elleni 6-0-ról, meg mi minden másról.

Búcsúztatása napján bénán mormoljuk magunk elé azt, amit hajdanán annyiszor kiáltozott a telt házas közönség: Lajos bácsi, köszönjük.