A tudomány kabátja
Ha két amerikai vagy nyugat-európai kutató találkozik, akkor az őket éppen foglalkoztató tudományos eredményekről vagy saját felfedezéseikről beszélgetnek. Ha két magyar kutató találkozik, akkor elsősorban a kutatási pénzek hiányáról folyik a szó, arról hogy a támogatási és pályázati rendszerek kiszámíthatatlanok, és gyakran a már elnyert támogatások sem érkeznek meg. A különbség megértéséhez nincs szükség nemzetkarakterológiai tanulmányokra: egyszerűen az a helyzet, hogy a magyar kutatás-fejlesztés kabátja rosszul van gombolva (ha ugyan van még kabát). Sok, egymással összefüggő elemmel van baj, de itt csak egynek vázlatos bemutatására vállalkozom. Ez pedig az alapkutatás és az alkalmazott kutatás/fejlesztés viszonya.
Az alapkutatás célja a körülöttünk lévő világ (ideértve saját testünket/lelkünket és az emberi társadalmat is) törvényeinek, működésének a megismerése. Az összefüggések felismerésének vágya (a "kíváncsiság") az ember egyik legfontosabb specifikuma. Az alkalmazott kutatás-fejlesztés célja a megszerzett tudás "hasznosítása" a társadalom (és a hasznosító) javára, egy másik lényeges emberi sajátosság. A kétféle intellektuális tevékenység tehát összefügg, sőt esetenként egyszerre valósul meg.
Kolumbuszt az a probléma foglalkoztatta, hogy el lehet-e jutni Indiába úgy, hogy végig nyugat felé hajózunk - más szóval, hogy a Föld gömbölyű-e? Tipikus alapkutatási probléma. De pontosan tudta - a projektet finanszírozó spanyol királynő is -, hogy ha a válasz igen, akkor India mesés javai sosem látott mennyiségben áramolhatnak Európába a spanyol udvaron keresztül ("termékorientált" alkalmazott kutatás-fejlesztési projekt). Az eredmény ismert.
A helyzet gyakran bonyolultabb. A XIX. század hatvanas éveiben Anglia (és talán az akkori világ) egyik legnagyobb természettudósa, Faraday meghívta a kor legnagyobb politikusát, a későbbi miniszterelnök Disraelit (történetünk idején a brit birodalom kereskedelmi miniszterét) laboratóriumába, ahol a mágneses mezővel, a mágneses indukcióval kapcsolatos felfedezéseit mutatta be. Disraeli megkérdezte a tudóst, hogy mindez mire jó. A politikust - éppúgy, mint a legtöbb embert - elsősorban nem a felfedezés, hanem a haszna érdekelte. A történet egyik változata szerint Faraday azt válaszolta: "még nem tudjuk, miniszter úr, de az a benyomásom, hogy ebből egyszer lesz valami, amit ön meg tud adóztatni". Az anekdotát Szent-Györgyi Albert is idézi egyik könyvében, javasolván az olvasónak: nézzen körül a lakásában, és próbálja megszámolni, hány kisebb-nagyobb elektromotor áll a szolgálatában, s képzelje el nélkülük az életét (télvíz idején kezdheti a központi fűtés keringető szivattyújának a motorjával). Az elektromotort Faraday elektromágnesességgel kapcsolatos kutatásainak köszönhetjük. Margaret Thatcher, Disreali XX. századi utóda mondta, hogy Faraday felfedezésének köszönhetően nagyobb "vagyon" halmozódott fel mára, mint a londoni tőzsde teljes tőkéje.
Nincs "haszontalan" felfedezés, bár a hasznot gyakorta csak később, további erőfeszítések révén ismerjük fel. Nem létezik mérnöki munka fizika és kémia nélkül, orvoslás biológia nélkül, közgazdaságtan matematika nélkül. Teljesen helytelen az a nézet, hogy egy Magyarország méretű kis országban csak az alkalmazást kell támogatni, az alapkutatást hagyjuk a gazdagabbakra. Ez értelmetlen felvetés már csak azért is, mert az alapkutatás szintjén lehet még "olcsón" bekapcsolódni az innovációs láncba, az alkalmazás szintjén már csak nagyon drágán vehetők meg a kidolgozott módszerek, szabadalmak, félkész gyógyszerek vagy műszaki alkotások. A nagy léptekkel fejlődő európai "kistigrisek", élükön Finnországgal vagy Írországgal, éppen kiemelkedő(en finanszírozott) alapkutatásaik révén érik el gazdasági sikereiket.
Magyarországon mindkét szintet döntően az állam finanszírozza (a fejlettebb országokban nem, bár az állam szerepe mindenhol nagyon jelentős). Ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen forrásokat biztosít az állam a kétfajta tevékenységre. Itt azokról a forrásokról lesz szó, amelyeket kutatási tervekkel nyilvános pályázati verseny keretében lehet elnyerni.
Az alapkutatásokat a független kutatási alaptól (OTKA) elnyert támogatások finanszírozzák. Ezt az Országgyűlés hozta létre, húsz éve működik, és - amennyire egy ilyen kis országban lehetséges - fair versenyben, a tudomány értékrendje alapján ítéli oda a támogatásokat. A megpályázható pénz mértékéről minden évben az Országgyűlés dönt a költségvetési vita során. A legnagyobb baj az, hogy ebbe az alapba évről évre kevesebb pénzt tesznek. 2002-ben az OTKA 6,8 milliárd forintot kapott, 2005-ben (az infláció és az áfa hatását beszámítva) reálértékben 37 százalékkal kevesebbet. 2006-ra még az ideinél is egymilliárddal kevesebbet - 5,6 milliárd forintot - irányzott elő a költségvetés. Ez ellen indult el az aláírásgyűjtés. Végül is 0,7 milliárdot "visszakap" az OTKA, de ennek egy részét az Akadémia állja, s félő, hogy a felügyelete alá tartozó kutatóintézetek működési költségeit fogja ennyivel megkurtítani.
Az alkalmazott kutatások központi finanszírozása sokkal derűsebb képet mutat. Az Országgyűlés által létrehozott Innovációs Alapba a költségvetéstől függetlenül, a vállalkozásokra kivetett innovációs járulékból gyűlik a pénz. Ehhez a költségvetés is hozzátesz, s EU-alapokból is érkezik ide pénz. Ez az alap legalább tízszer nagyobb pénzösszeggel rendelkezik, mint az OTKA.
A fő gond az, hogy a kétféle kutatási szint nálunk egyenlőtlenül "fejlődik". Az alapkutatás visszaszorulóban van. Ez nemcsak a finanszírozás szűkmarkúságában, hanem valamiféle lappangó "alapkutatás-ellenességben" is tetten érhető. A gazdasági miniszter, aki sokszor tett hitet a modern technológiák hazai fejlesztése mellett, gyakorlatilag a hazai alapkutatás "haszontalanságát" hirdette. A kormány a petíció hatására átcsoportosított ugyan némi pénzt az alapkutatásra, de lényegesen nagyobb pótlólagos összeget (3 milliárd forintot) juttat az alkalmazott kutatás-fejlesztési pályázatokra.
A miniszterelnök a Kossuth rádióban egy váratlan riporteri kérdés nyomán szerzett tudomást a petícióról (amelyet akkor még a kezdeményezők nem is juttattak el hozzá). Tiszteletre méltó módon "képben volt", s első, spontán reakcióként azt mondta, hogy - bár a kutatásra jutó pénzforrás a nemzeti jövedelem arányában rendkívül alacsony, az európai átlag felét sem éri el - az állami szerepvállalás aránya ezen belül már így is nagyobb, mint Európában szokásos. És ebben igaza volt. Csakhogy! Ez az arány azért olyan magas nálunk, mert az állam kompenzálni próbálja, hogy a magyar vállalkozások alig költenek alkalmazott kutatásra-fejlesztésre. De erre hivatkozva nem szabad az alapkutatatást elsorvasztani.
A kapkodás és tisztátlanság legutóbbi égbe kiáltó példája a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) álpályázati akciója az "Asbóth Oszkár Húzóágazati Innovációs Program" keretében. 2005. december 19-én jelent meg a pályázati felhívás, mely 2 milliárd forint kutatás-fejlesztési támogatás elnyerésére hív fel egy szokatlanul szűkre szabott területen. A beadási határidő 2005. december 21. (igen, jól tetszenek olvasni: két nap). Még két adat a kiírásból: a támogatott pályázatok várható száma: egy darab. A pályázat futamideje, a támogatás időtartama: tizenkét hónap. Az NKTH csúfot űz a pályázati rendszerből. Két nap alatt természetesen nem lehet szakmailag megalapozott pályázatot készíteni. (Hacsak...) Különösen nem olyat, amelyre jó lelkiismerettel 2 milliárd forint közpénzt oda lehet ítélni. Komoly kutatási fejlesztést nem lehet 12 hónap alatt véghezvinni.
Ahhoz, hogy Faraday követőinek ma esélyük legyen Magyarországon, egy Európához alkalmazkodó, a jövő kutatási pénzeit befogadni, értelmesen odaítélni képes, szakmai pályázatokon alapuló szerkezetet kell "működtetni". Ehhez jó alapul szolgálhat egy független OTKA és egy független NKTH. Nem lenne szabad őket sem elsorvasztani, sem lejáratni.
