Brüsszelben hetente megjelenik egy magyar szakértő, és újabb fondorlatos kérdést tesz fel arról, hogy ha állami cégek, egy PPP-szerződés keretében fizetik ki a nyugdíjat és az egészségügyi ellátásokat, akkor az állami kiadásnak minősül-e, és ha nem, akkor lehet-e a szociális kiadásokat is ugyanígy elszámolni? És ha azt mondják, hogy megvizsgálják, akkor a következő repülőgéphez már küldhetik is a kocsit, hogy más magyar hivatalok munkatársait fogadják, akik aztán még hosszabban magyarázzák majd - természetesen tisztán szakmai alapon -, hogy miért nem lehet úgy, ahogy.

Nincs azon mit csodálkozni, hogy Magyarország a költségvetés ügyében az unió fekete báránya lett. Részben azért is lett az, mert kell olyan is: a britek, a németek vagy a franciák nem mondhatók éppenséggel báránynak, viszont valakin meg kell mutatnia az Európai Bizottságnak is, hogy tud kemény lenni, ellenáll a lazításnak, ha kell. A hazánkat büdzséügyben érő bírálat ráadásul szinte semmiség. Sőt: inkább gesztus. Azt már korábban is tudni lehetett, hogy a bizottság kételyeket fogalmaz meg a magyar hiánycsökkentési program kapcsán. Egyszerűen nem hiszik el, hogy az adók csökkentése és a kiadások növelése nálunk - a józan ész és a közgazdaság szabályaival ellentétesen - nem emeli, hanem mérsékli a hiányt. Az, hogy az EU illetékesei most nem küldenek el minket a Dél-amerikai Unióba (vö. melegebb éghajlat), tulajdonképpen diplomáciai bravúr. Nincs intő. Megértik, hogy választások lesznek, van annyi idejük, hogy kivárják: a magyarok tényleg végrehajtják-e azokat a reformokat, amelyeket ígérnek. Zárójelen kívül jegyzem meg: mindkét politikai oldalon.

Azon sem kell azonban meglepődni, hogy meglehetős a kétkedés a magyarok költségvetési ígéreteivel szemben. Ezek állandóan változtak ugyanis: az uniónak már legalább a hatodik verzióban adjuk le euróbevezetési menetrendünket. Ráadásul nem csupán a tervek, a tényszámok is mindig mások. Az elszámolási változások - a nyugdíjkorrekción és a nulladik hónapban járó tizenharmadik havi juttatáson át az autópálya-finanszírozás ki- és bevezetéséig - olyan mértékben módosítják az elvben korrekt számokat, hogy a magyar szakértők se igazán tudják már, mi a valós helyzet. Fogalmunk sincs a saját hiányszámunkról sem. A Ferihegyi reptér-bevétel elszámolása körüli mizéria, ha másra nem, arra jó volt, hogy megmutassa: a pénzügyi tárca úgy tud varázsolni a különböző elszámolási rendszerek között, hogy azt már az Országgyűlés költségvetési bizottságának képviselői sem értik első hallásra. Mezei képviselő, pláne állampolgár ne is próbálkozzon. Ellenkező értesítésig legjobb tehát elhinni, hogy az uniós hiány annyi lesz, amennyinek mondják. Ha nem, akkor sincs semmi, legfeljebb annyit mondhatunk, hogy már megint át akartak verni. Részletkérdés, hogy minket vagy az uniót.

Nem kell persze ezen csodálkozni: a könyvelési trükk magyar szokás, csak azt adjuk az EU-nak, mi lényegünk. Az vesse az első követ a minisztériumi tisztségviselőkre, aki nem próbálta elfogadtatni a fehérneműjéről szóló áfás bizonylatot a könyvelővel (meztelenül menjek tárgyalni?!), nem vitt haza céges papírt a nyomtatóba, és nem kérdezte meg egyetlen szerelőtől sem, hogy számla nélkül nem olcsóbb-e. Nálunk a fortélytól a csalásig könnyű megtenni az utat - megengedő ezzel a közmorál. A példák profánnak tűnnek egy egész ország háztartásához képest, de maradva a földszinten: tudjuk jól, hogy ennyi kimutatott jövedelemből nem fogyhatna annyi plazmatévé. És ekkora költségvetési költés esetén nem csökkenhet a hiány.

Az unió most ismét jelezte: ő is tudja.