Egy szocialista sosem lehet liberális
A francia szocialisták egyértelművé tették álláspontjukat: ma szocialistának lenni annyi, mint szembehelyezkedni a piaci logika mindenhatóságával. Piaci fatalisták helyett reformer szociáldemokratákra van szükség.
A 2002-től regnáló jobboldali kormányok a szociális jogok szisztematikus leépítésének politikáját folytatták (a "csőcselék" rendre szoktatásával párhuzamosan), így már nemcsak a szociális jogok védelméről, hanem a neoliberális reformok visszafordításáról is szólni kell. A francia szocialisták fellépnének - akár az érintett vállalatok pénzügyi "orientálásával" - a határozott idejű munkaszerződések (a munka "ideiglenessége") és a tisztán profitérdekek által motivált elbocsátások ellen. Visszavonnák a munkavállalók ellen irányuló jobboldali nyugdíjreformot, visszaállamosítanák a francia Elektromos Műveket (EDF), általánossá tennék a 35 órás munkahetet (tehát csökkentenék a munkaidőt), 2012-ig 1500 euróra emelnék a minimálbért. Természetesen szó sem lehet a legfelsőbb társadalmi osztályokat érintő adócsökkentésről, ellenben fokoznák az adórendszer progresszivitását. Aki ma mindenkinek csökkenteni akarja az adóját, néha egykulcsos jövedelemadóról álmodik, vagy tovább privatizál, azt nem úgy hívják, hogy "modern szociáldemokrata", hanem úgy, hogy liberális.
A francia szocialisták reformpolitikája tehát már nemcsak menti a menthetőt, nemcsak a jóléti állam maradék vívmányait próbálja védeni, hanem előretekint.
Az út pedig Európába vezet. A francia szocialisták saját bőrükön tapasztalták a 80-as évek első felében, hogy nincs "szocializmus (de még sikeres keynesiánus politika sem) egy országban". Akkoriban Mitterrand-nak választani kellett: folytatja-e államosító, a vállalatirányításban a dolgozók részvételét garantáló, a társadalom alsó rétegeinek juttatásait drasztikusan megemelő politikáját azon az áron is, hogy Franciaország kimarad az európai monetáris rendszerből? Mitterrand választott, kinevezte miniszterelnöknek kedvenc hadnagyát, Laurent Fabiust, aki azonnal visszatért a pénzügyi szigor politikájához. A sors iróniája, hogy ma ez a Fabius a szociálliberalizmus legnagyobb ostorozója, noha persze a baloldalon a "vörös dandy" pálfordulásában nem nagyon hisz senki. A francia szocialisták rájöttek, hogy a francia szociális modell (vagy ahogy újra divatba jön a baloldalon: a köztársaság) csak mint európai modell védhető meg. Ehhez pedig mélyebb Európára van szükség, nem egy végletekig "bővített" de facto szabad kereskedelmi övezetre. Amíg Blair csökkenteni akarja az uniós költségvetést, a francia szocialisták majdnem duplájára, a GDP 2 százalékára akarják növelni egy európai adó bevezetésével. Nyíltan kimondják azt is, hogy a társadalmi modelljét védő Európa nem lehet a nemzetközi szabad kereskedelem bajnoka, európai protekcionizmusra van szükség. Még a szélsőbaloldalisággal nehezen vádolható exminiszterelnök, Lionel Jospin is leszögezi: az egyre anarchisztikusabbá váló globalizáció kora erősebb gazdasági világkormányzást (és ezen belül európai protekcionizmust) igényel. Azt is jó tudatosítani, hogy aki európai baloldaliként a nemzetközi szabad kereskedelem mellett szól, az a saját (most már európai) népi rétegei ellen beszél.
A mélyebb Európa erősebb politikai integrációt is jelent: a valódi közös védelmi és külpolitika megvalósítását. A francia szocialisták alapvetően változtatnák meg az integráció prioritásait is: a pénzügyi stabilitás helyett a gazdasági növekedés, a munkahelyteremtés és az innováció lenne a legfontosabb. (Ez természetesen a stabilitási paktum módosítását is jelentené). Ehhez valódi európai gazdasági kormányzásra lenne szükség, de első körben mindenképpen az Európai Központi Bank demokratikus politikai kontroll alá helyezésére. Véleményük szerint az Európai Alkotmánnyal a liberális Európa bukott meg, a kiút egy politikai, szociális, föderatív Európa lehet. Az alkotmány elutasítása, a liberális reformok elleni egyre hangosabb tiltakozások és legújabban a külvárosok lázadása sok szocialista fejébe szöget ütött: kamerádok, hát ide vezet a liberalizmus?!
Az Európáról szóló viták tétje nem a brit visszatérítés sorsa, vagy az egyébként tényleg egyre védhetetlenebbé váló hatalmas agrárkassza, hanem az egyre egységesebbé váló szociális Európa és a laza szabad kereskedelmi övezet közti választás. Az európai alkotmány elutasítása is egy "szociális nem" volt (persze csak részben, hiszen a szélsőjobb is nemmel szavazott) Giscard liberális Európájára. A magyar újságírók (és, ami nagyobb baj, az újságolvasók) jó része még mindig azt hiszi, hogy a nemmel szavazó francia szocialisták és más baloldaliak "integrációellenesek". Az talán kiderült a fentiekből, hogy ez nonszensz.
A francia szocialisták "európaibbak", mint bárki.
A problémát éppen ez okozza: a nagy ívű reformterveket egy minden szempontból ellenséges Európában kéne sikerre vinni. Az európai országok éppen ellenkező irányú reformokat hajtanak végre, a testvérpártok pedig éppen menedzselik ezeket a reformokat, és/vagy "ideológiai kiüresedés" jellemzi őket (mint például a magyart).
Mégis jelentős dolog történt: már nemcsak a "baloldal baloldala" hallatja egyre erősebben a hangját, hanem az Európai Parlament legnagyobb szocialista pártja is egyértelműen a szociálliberalizmussal szemben határozza meg önmagát. Olyan európai elkötelezettséggel, ami Jaures, Blum, Mitterrand legszebb éveit idézi.
Ami újdonság, az a francia és német helyzet párhuzamossága: a globalizációval a kihívások és a problémák is azonossá váltak. Úgy tűnik, hogy Európai tengelyében a baloldal fő választóvonala a szociális és a liberális baloldalt választja el egymástól (a briteknél és Spanyolországban a két karizmatikus vezér mindent háttérbe szorít, Olaszországban pedig mindenki felsorakozott Prodi mögött, de főleg Berlusconival szemben). Míg Németországban a két baloldal elvált egymástól, Franciaországban a nagy baloldali párt meghallotta a társadalom egyre hangosabb szavát: nem a neoliberalizmusra, nem a csőcselékező rendpárti jobboldalra, Vive la (most már szociális modellként felfogott és egyre európaibbá váló) République!
A francia szocialisták nem felejtették el (megint csak Jospinnel szólva), hogy egy szocialista sosem lehet liberális, még ha ez a liberalizmus "szociális" is. A szocialisták megtanulták, hogy nem nagyon lehet mást tenni: igent kell mondani a piacgazdaságra. A piaci társadalomra azonban soha.
