Baloldali és liberális kollégáim gyakran megkérdezik tőlem: előfordul-e, hogy őszintén elmondjátok véleményeteket, amikor találkoztok valamelyik politikussal, akivel valamiben nem értetek egyet? Egyáltalán ellent mertek-e mondani neki? Ilyenkor zavarba jövök, mivel valójában nem sok vitára, kritikai megnyilvánulásra emlékezem: egy kezemen meg tudom számolni azokat a konzervatív szellemiségű értelmiségieket, akik az Orbán-kormány időszakában szűkebb körben vagy a nyilvánosság előtt egyet nem értésüknek adtak hangot. Mi, elkötelezett konzervatívok mindenben egyetértünk politikusaink ténykedésével, akiket bírálnunk legfeljebb csak "építő módon" lehet. Mivel a mai napig nem tudjuk, mit jelent az "építő kritika", inkább tartózkodunk mindenféle ellenvélemény kifejtésétől. Hiszen milyen elkötelezettség az, amely kérdéseket tesz fel, amely nem azonosul mindenben a magas szinten elhangzott helyzetértékeléssel, programmal? Aki az elvárásokkal szembemegy, azt elmarasztaljuk, kollaboránsnak minősítjük. Ha valaki netán az ellenfél lapjában szólal meg, akkor kijelentjük, hogy, ha így folytatja, rövidesen bekerül azok táborába, akiket megvetünk, kiközösítünk, mivel drasztikusabb eszközeink ennek megtorlására egyelőre nincsenek.

Ha mindezek ellenére mégis elveszítjük a legközelebbi választást - ami teljesen kizárt, hiszen eddig minden választást megnyertünk, még azokat is, amelyeket elveszítettünk -, akkor addig számoltatjuk újra a szavazatokat, amíg a biztosok össze nem esnek.

Ha valamelyik konzervatív kör egyik tagja mégis elemezni próbálja a két nagy párt népszerűségének kiegyenlítődését, megkísérli megtalálni a kiváltó okokat és kifejezi aggodalmát a jövőt illetően (lásd Solymosi Frigyes: A Fidesz népszerűségvesztésének okairól, 2005. november 9). Ez már a kör egyes tagjai számára annyira elfogadhatatlan, melyet csak egy azonnali elhatárolódással (lásd Nyilatkozat, 2005. november 16.) lehet semlegesíteni. A "jó" példa természetesen ragadós, és más körök lelkes tagjai is megpróbálták - sikertelenül - nagyon kemény nyilatkozatban elhatárolni magukat tagjuk ténykedésétől. Elsősorban azok, akiknek elkötelezettségük eddig mindössze abban állt, hogy politikai nagygyűléseken lelkesen tapsoltak. Arra egy pillanatig sem gondoltak, hogy vitába szálljanak eszmetársukkal, és a nagy nyilvánosság előtt mutassanak rá az analízis gyenge pontjaira. Vagy, ami még inkább előrevivő lenne: más szempontok szerint elemeznék a két nagy párt elfogadottsága közötti korábban tapasztalt, igen nagy különbség eltűnését.

Az ember eltöpreng, mi lehet ennek a magatartásnak az oka? Ez a hozzáállás a szocializmus negyvenöt esztendeje alatt ívódott volna belénk? A nyugati demokráciákban bizony elképzelhetetlen, hogy azért tiltakozna egy értelmiségi kör, mert valamelyik tagja a sajtóban értékelni merészeli pártja politizálását. Vagy politikusaink váltanák ki belőlünk ezt a viselkedést, akik a hozzájuk tartozó holdudvar tagjaitól csak tapsot, alattvalói hűséget és megalkuvást várnak, de semmiféle kritikát, tanácsot nem hajlandók meghallgatni, netán elfogadni? Belátom, hogy azoknak a barátaimnak, akik a korábbi polgári kormány tagjai voltak s fontos tisztségeket töltöttek be, jó esélyük van arra, hogy a jobboldal győzelme esetén komoly pozícióba jussanak, valamilyen módon demonstrálniuk kell(ett), hogy ők nem azonosítják magukat körük egyes tagjainak nézeteivel. Pontosabban mivel is? Azzal, hogy a felsorolt pontok közül jó néhány közrejátszott az ellenzéki előny eltűnésében? Vagy azzal, hogy ezt a kérdést a nyilvánosság előtt beszéljük meg, mert úgy gondolják, hogy ez - és itt jön a különleges szempont - az ellenfélnek kedvez? Miért jobb, ha értelmiségihez méltatlan módon némán figyeljük az eseményeket, és - ha rosszul állunk -, várjuk a csodát, s mindent ráhagyunk a pártok vezetőire? És mi van akkor, ha politikusaink meg vannak győződve arról, hogy minden tekintetben a helyes utat követik, ha képtelenek belátni, hogy valamit rosszul csinálnak, ha nem hajlandók tudomásul venni, hogy nagyon kemény, felkészült ellenféllel van dolguk? Ha még mindig abban bíznak, hogy a "Gyurcsány-program még 2005 nyarán(!) kifullad". Hiszen a 2002-es választás előtt is mindent jól csináltak, és hihetetlenül kedvező helyzetben mégis elveszítették a választást.

Hinni szeretném, hogy a Fidesz politikusai ennél okosabbak, nyitottabbak, és tudomásul veszik, hogy létezik a fentiektől eltérő elkötelezettség is. Az persze lehet: hogy sohasem vallják be, hogy értelmiségi holdudvaruk aktívabb tagjai valaha is bármiféle jó tanácsot adtak nekik. A tények azonban arra mutatnak, hogy számos tekintetben változtattak politikájukon. Arra már rájöttek, hogy az új miniszterelnök a legközelebbi választás kimenetele szempontjából egyáltalán nem tekinthető "lottófőnyereménynek". Úgy tűnik, a Fidesz elnöke is belátta: nagy hiba a politizálás első számú fórumát, a parlamentet teljesen átengedni a miniszterelnöknek. Az elmúlt hetekben kompromisszumkészségüknek is számos esetben tanúbizonyságát adták. Talán még azt is elismerik, hogy azzal nem sok eredményt lehet elérni, ha kiváló publicistáik a hozzájuk közelálló médiában a miniszterelnökről hússzor vagy ötvenszer leírják, hogy hülye és gazember. Annak sincs sok hozadéka, ha kiemelt helyzetbe hozott újságírójuk valótlanságok tömegével próbálja a vele egyet nem értő, a Fidesz sikeréért nagyon sokat tevő konzervatív értelmiségieket lejáratni, és ha ezt a Fidesz politikusai némán szemlélik. Előrelépésnek tekinthető, hogy változott a Fidesznek az MDF-fel szembeni politizálása is: ma már nincsenek az MDF megsemmisítését, ellehetetlenítését célzó látványos akciók. Jelen írás szerzőjének az az erőfeszítése viszont, hogy a Fidesz támogassa a miniszterelnöknek a kis pártok parlamentbe jutását elősegítő javaslatát, nem járt sikerrel. Nem lehet kizárni, hogy a 2006-os választás ezen fog eldőlni. Egyelőre ugyanis semmi jele nincs annak, hogy a Fidesz nagy győzelmet aratna, és ne lenne szüksége az MDF bejutására. A 2006-os választásokig van még idő. Mindkét nagy párt számára adott a lehetőség, hogy elemezze - egyedül vagy holdudvara tagjaival - eddigi politizálása eredményességét, és levonja a tanulságokat.