Szeretném világossá tenni, hogy létezik egy másféle kereszténység is, a mai, a történelmi érdemekre apelláló, a követelőző és harsányan politizáló kereszténység pedig nem érdemli meg e kitüntető nevet. Mert - egy gyászos hagyomány folytatóiként - nemcsak önmagukat, de Mesterüket is nevetségessé teszik azzal, hogy milliós nagyságrendű hívői táborral dicsekedve is a köz javaiból kívánják eltartatni magukat. Nagy huncutság, "úri huncutság" ez, s a gondolkodó ember szemében megvetés tárgyává teszi őket, amibe jobb esetben némi szánalom vegyül. A vakság iránti szánalom.

Minthogy azonban minden gúny és szidalom végső soron a kereszténység tiszteletreméltó Alapítójára hárul vissza, az Ő jó hírére féltékeny tisztelők kénytelenek a vádakat visszahárítani azokra, akik eltorzult módszereikkel hamis színben tüntetik fel Mesterüket. A megszégyenülés annál is nagyobb lesz, mivel az élősködéssel szemben álló bibliai modell meglepően egybecseng az ezerszer elátkozott liberális javaslattal.

A Szentírás ugyanis az önkéntes adományokból és a szintúgy önkéntes - tehát nem a középkori módon behajtott, vagy az újabb korokban egyházadó módjára kirótt - tizedből élő egyház mellett foglal állást. (Pál apostol: "Akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.") A Szentírás abból a józan feltételezésből indul ki, hogy aki személyes meggyőződésből csatlakozik egy hitvalló közösségéhez, az anyagilag is felelősséget érez érte. Ez számára korántsem teher, mert úgy gondolja, hogyha van Isten, akkor az csak egy gondviselő Isten lehet.

Ez a másik kereszténység is létezik, s ez a modell igenis sikeres. Az ilyen közösség politikailag veszélyes társaság ám! Jöhet szociáliberális kormány, néppárti kormány, az ő egzisztenciájuk szempontjából édes mindegy, ők sem így, sem úgy nem válnak kenyérkéregetővé! Ezek a választások idején is a Megfeszítettről prédikálnak! Micsoda fertő!

Az ő modelljük a legjobb értelemben teljesítményösztönző.

Számoljunk! A hatmillió hívőre apelláló legnépesebb felekezet, a római katolikus esetében még ha nagy jóindulattal kétmillió nem kereső fiatalkorút le is számolunk ebből, s nem kisebb jóindulattal negyvenezer forintos átlagjövedelemmel számolunk, s a tizedet huszadra csökkentjük és megkockáztatjuk a 65 százalékos tized(huszad) fizetői arányt, akkor is 63 milliárd forint bevétel lenne évente. Azért ebből lehetne működni!

De mi van akkor, ha nem folyik be ennyi pénz? Ne vegyék az illetékesek rossz néven: a nyújtózkodás mértékét a takaróhoz kell szabni! Hogy ténylegesen mekkora igény van templomok, iskolák fenntartására, azt a hívők anyagi felelősségvállalásának mértéke szabja meg. A valódi erkölcsi fejlődés lehetőségét sokkal inkább kínálja az eszmék szabad piaca, ha oda ki mernek állni, mint "a király asztala", ha a babiloni birodalomból megörökölt rend szerint oda járnak étkezni.

Itt jönne a kommunizmus kártételére és a "történelmi érdemekre" való hivatkozás. Elébük vágok. Előbbiről annyit, hogy a módszer embertelenségét nem vitatom, a kárpótlás igényét viszont pökhendiségnek ítélem, hiszen az 1948 előtt összegyűlt egyházi vagyon döntő része egy szentségtelen politikai érdekházasság gyümölcse, kikényszerítéssel, rekvirálással, kegykereséssel. Ha egynémely ma is megcsodált egyházi építészeti remekről lekaparnánk a feledés vakolatát, mennyi vér, veríték és könny csorogna ki alóla! Rájuk is igazak az ószövetségi Habakuk próféta szavai: "A kő kiált a falból!"

Azt hiszem, ezzel a "történelmi érdemekről" is sok mindent elmondtam.

Megvallom, engem az ejt leginkább ámulatba, hogy az egyháziak részéről tapasztalható mértéktelenség - az egyház kivételezettségének gyászos történelmi tapasztalatai után - ily csekély ellenállásba ütközik. Hát igen, előbb vagy utóbb valamennyi politikai erőt képesek a lábaikhoz parancsolni. Az emberek pedig egykedvűen nézik a kereszttel "ölelkező" demonstrációkat, a mind kevésbé leplezett nyilatkozatokat a visszájára fordított kultúrharc jegyében. A demokrácia, a köztársaságiság és - csak halkan teszem hozzá - az állami szuverenitás szégyenére.

Azt azért nehezen tudom elképzelni, hogy ugyanezek az ájtatos szemlélődők és kiszolgálók egy része, hazamenve - legalább magában, titokban - ne mosolyognák meg ezt az "úri huncutságot".

Mégiscsak meg kellett volna jelenni karácsony előtt... Hátha azok, akiknek egyébként elvették a kedvét tőle, legalább a kalapjukat megemelték volna ismét az Ünnepelt előtt.

Marabu