A nagy klónhamisítás
"A folyóiratok a tudományos közlemények íróitól rendszerint nem várnak cáfolhatatlan, minden részletre kiterjedő és minden kétséget kizáró bizonyítékokat. A szerkesztőségeknek se idejük, se pénzük, se kedvük nincs ahhoz, hogy a dokumentációkat átböngésszék, a méréseket kontrollálják" - állítja Vajta Gábor, Dániában élő kutató, a világ egyik legismertebb klónozója. A beküldött cikket persze legalább két, a témában jártas, nemzetközileg elismert, független szakértővel véleményeztetik, de ezek a bírálók általában elfogadják az eredményeket. A véleményezők inkább arra adnak választ, hogy a munka a kor színvonalán folyt-e, a kísérleti rendszer alkalmas volt-e a kérdés megválaszolásához, hozott-e új eredményt, és a levont következtetések összhangban állnak-e a ténylegesen elért eredményekkel. A cikkeknek pedig 30 százaléka meg is felel a fenti kívánalmaknak.
Az eredmények kétségbe vonása jól fésült és unalmas cikkeknél általában fel sem merül. Ha viszont izgalmas, meglepő eredményről van szó, akkor sokat számít, milyen munkacsoport küldte be a cikket. Egy ismeretlen kolumbiai vagy nigériai kutatócsoport aligha számíthat arra, hogy radikálisan új észlelésüknek hitelt adnak, bár az elutasításnál itt is inkább udvariasan formai okokra szokás hivatkozni, magukat a vizsgálati eredményeket nem illik kétségbe vonni. Egy nemzetközileg elismert, jó nevű kutatólabortól viszont áttörést jelentő eredményeket is el szoktak fogadni.
Joggal merül fel a kérdés, hogy ilyen laza kontroll mellett hogy kerülhetők el a csalások. A kontroll hosszú távon működik, és elég eredményesen. Ha tényleg igaz, amit valaki állít, akkor az eredmények megismételhetők, és ha tényleg fontos a dolog, sok másik labor azonnal hozzálát, hogy megismételje őket. Vagy sikerül, vagy nem. Ha valakinek nem sikerül, ez nem cáfolja az eredeti leírást, hiszen - főleg a biológiában - ezer dolog vezethet kudarchoz. De ha senkinek sem sikerül, akkor rendszerint előveszik az eredeti leírást, a szerzőt, és megkérik, mutassa be, ő hogy csinálta. Ekkor sem valamiféle intézményesített kontrollról van szó, hanem egyszerű segítségkérésről. A legtöbb esetben a szerző maga meg tudja ismételni a kísérletet, bár sok esetben ő is küszködik a dologgal.
Ha viszont nem képes reprodukálni az eredményt, akkor előbb-utóbb valaki összeszedi a bátorságát, és felteszi a kérdést: csalásról volt szó? És ekkor már az intézmény jó hírneve forog kockán. Ilyenkor állítanak fel egy vizsgálóbizottságot, amely minden lehetséges dokumentumot elővesz, minden fotót, sejtet, grafikont, számadatot ellenőriz, meghallgatja a laborban dolgozókat, és utána jelentést tesz. Ez nagyon kemény próbatétel, mert még a teljesen hiteles eredmények dokumentációja sem mindig felel meg a (szinte követhetetlen) adminisztrációs előírásoknak.
Emiatt a kutatók a legtöbb esetben saját, jól felfogott, hosszú távú érdekükben nem írnak le olyasmit, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal. Előfordul, hogy valaki rosszul értelmezi az eredményeit, hogy túl kevés esetből von le elhamarkodott következtetéseket, de tudatos csalást nem nagyon mer senki megkockáztatni, félve attól, más előtt kell megismételnie a munkát, vagy vizsgálóbizottság előtt kell igazolnia a kísérletek hitelességét.
Dél-Koreában a jelek szerint ennél sokkal képtelenebb csalás történt. Ez esetben a kutatóknak szinte esélyük sem volt arra, hogy lebukás nélkül megússzák a dolgot. A csalás leleplezéséhez nem kellett semmiféle ismétlés, nem kellett átböngészni a teljes dokumentációt, hanem elég volt elvégezni egy pár órás rutinvizsgálatot, és cáfolhatatlanul kiderült: hazugság volt az egész.
A koreai tudós ugyanis tizenegy őssejtvonalról beszélt, mely a páciens genetikai anyagát hordozta. Ezeknek pedig ott kellett volna lenniük a saját inkubátorában vagy mélyhűtőjében mint cáfolhatatlan bizonyítékoknak. Ezért is közölte a Science azonnal az eredményt. Hogyan hihette Hvang, hogy soha, senki nem fogja megnézni, valóban ott van-e a tizenegy sejtvonal, valóban különböznek-e egymástól, és valóban azonos-e mindegyik DNS-e az adott beteg DNS-ével? Hiszen pont azért készítette az őssejtvonalakat, hogy később felhasználhatóak legyenek az adott páciens betegségének gyógyítására!
Mint kiderült, tizenegy különböző sejtvonal helyett csak kettő létezik, ezekről sem biztos, hogy tényleg klónozással és az adott páciensből hozták-e létre. A vizsgálóbizottság nyilván tud már minden részletet - hiszen pár óra alatt valamennyi dolog kontrollálható -, a hallgatás oka valószínűleg csak az, nem akarják tovább sokkolni a világot. Így is túl sok minden kiderült.
A kár felmérhetetlen. Koreában a nemzet büszkesége, a biotechnológiai kutatás évekre padlóra került, hiába igyekeznek most tényleg kiváló kutatók menteni a menthetőt. De a következmények az egész világra kiterjednek. Az egyetemes bizalmon alapuló rendszer alapjaiban rendül meg. Több lesz az intézményes adminisztratív kontroll, nehézkesebb lesz a közlés, mert nagyobb lesz a megkövetelt ostoba adminisztráció. A folyóiratok eddigi, szinte feltétlen bizalma csökkenni fog, elképzelhető, hogy részletes dokumentációt kérnek majd, és ugyanezt fogja tenni a kutatóintézetek vezetése is. Ami persze a becsületeseknek súlyos tehertétel lesz, a csalóknak viszont csak egy pici többletmunka.
"Mindez épp akkor következett be, amikor némileg enyhült az őssejtkutatókra és a klónozókra nehezedő nyomás. Most majd megint ujjal mutogatnak ránk. Hogy ezek semmitől sem riadnak vissza..." - véli a kutató, aki búcsúzásként azt mondta: "Azt hiszem, vagyunk egy páran, akik szívesen eltöltenénk Hvang úrral pár percet egy sötét és elhagyatott mellékutcában."
