1988-at írunk. Szlobodan Milosevics átveszi a hatalmat a szerb kommunista mozgalomban Ivan Sztambolicstól (akit tizenkét év múlva a belgrádi titkosszolgálat meggyilkoltat.) Az ún. bürokráciaellenes forradalom keretében Milosevics előkészíti a vajdasági, a montenegrói, majd - talán ez a legfontosabb - a koszovói hatalomátvételt is; utóbbi a következő évben Azem Vlasi koszovói albán vezető letartóztatásában kulminál. Az ekkor 47 éves, angolszász pénzügyi háttérrel is rendelkező szerb kommunista politikus 1988-ban az újságban olvashat arról, hogy egy Carla Del Ponte nevű svájci ügyészt - aki a helvéciai pénzmosások és az olasz maffia összefüggését vizsgálja az ún. "pizzakapcsolat" néven ismert ügyben - a Cosa Nostra sikertelenül próbált felrobbantani; a palermói háza alá rejtett fél tonna gyúanyagot időben felderítik. Aligha sejtheti, hogy később mennyi közük lesz egymáshoz. A történelem kérlelhetetlenül, de észrevétlenül írja be magát az emberi sorsokba.

Carla Del Ponte 1947-ben születik a világ egyik legélhetőbb és legszebb helyén, Svájc egyetlen olasz ajkú kantonjában, Ticinóban (Tessin). A berni és a genfi egyetem mellett Nagy-Britanniában tanul jogot. Így - svájcitól azért ez nem olyan meglepő - Nyugat-Európa vezető nyelveiben tökéletesíti magát, ami később igen jól jön a nemzetközi karrierhez. A '70-es évek elején csatlakozik egy ügyvédi irodához, majd saját praxist nyit, de - újabb, az életpályát segítő vonás - nem feltétlenül hisz az ügyfelek ártatlanságában. Megfelelőbbnek tűnik ezért számára az ügyészi pálya: eleinte a kanton, majd az államszövetség főügyésze, s a szervezett bűnözés, a pénzmosás világában szerez magának esküdt ellenségeket. A svájci-olasz szálak felgöngyölítése miatt Silvio Berlusconi - aki ekkor, a '80-as években már egyre sikeresebb nagyvállalkozó, de még messze nem miniszterelnök - az "összeesküvő vörös ügyészek egyikének", míg olasz ügyészkollégája, Giovanni Falcone (akit viszont tényleg meggyilkol a Cosa Nostra) "a konokság megtestesülésének" nevezi.

Az eleinte házas, de később elvált, életét a munkájának áldozó Del Ponte biztosan tudhatja, hogy ekkor és a továbbiakban is számos érdeket sért, gyakran a legfelsőbb szinten. Az olaszok mellett Borisz Jelcin orosz exelnök, Benazir Bhutto volt pakisztáni kormányfő és Raúl Salinas, a bukott mexikói elnök, Carlos Salinas fivére piszkos pénzügyében turkál - még svájci ügyészként. - Senkinek nem tartozom elszámolással, csak saját magamnak! - mondja mindig, s tevékenysége visszaigazolásaként tudja be, hogy a maffia a La Puttana (A Kurva), illetve a Carlina la Pesta (Pestis Karlácska) kevéssé hízelgő epitethon ornanst aggasztja rá. Svájci-olasz tevékenysége mára háttérbe szorul, de az internetet böngészve bárki meggyőződhet arról: CDP tevékenysége legalább annyi gyűlöletet vált ki most is. Elsősorban (de nem kizárólag) a Balkánon, azon belül is elsősorban (de nem kizárólag) Szerbiában.

De hogy jön ez ide? Miért e harag? Ez nem is annyira a főügyésszel, hanem az ENSZ égisze alatt működő, s a volt Jugoszlávia ügyében illetékes Nemzetközi Törvényszék (ICTY) legitimitásával függ össze. Az ICTY-t sokan - megint: elsősorban, de nem kizárólag a Balkánon, s azon belül is Szerbiában - az 1999-es "NATO-agresszió" folyományának, "a jogi csűrés-csavarásnak álcázott politikai kirakatbíráskodás" intézményének, "a Nyugat bábjának" tartják. Ezt az álláspontot a nacionalista hőbörgőkön túl olyan "Balkán-revizionista" amerikai professzorok is magukénak vallják, mint Edward S. Herman (University of Pennsylvania) vagy Jianming Shen (St. John's University, New York). Sokan megkérdőjelezik az ICTY jogi alapját is - tudniillik nem az ENSZ legfőbb szerve, a Közgyűlés hozta létre, "csak" a Biztonsági Tanács -, főként pedig azt a gyakorlatot, hogy az ICTY (és Carla Del Ponte) szemében a délszláv háborúkban elkövetett bűnök kizárólag egykori jugoszláv állampolgárságú (főleg szerb, kisebb részt horvát, montenegrói, bosnyák, illetve koszovói albán nemzetiségű) személyek bűneit jelentik, a NATO-éit sohasem. ("És például a belgrádi kínai nagykövetség bombázása?" - kérdezi Jianming Shen.)

Maradnak tehát a "balkániak". Persze CDP számára sem titok, hogy a jog politika is. Az ekkor már berni főügyész 1999-től veheti át Louise Arbour helyét Hágában. A kanadai állampolgárság sem rossz, de a svájci még jobb: Helvécia semleges ország, amely nem is exponálhatta magát a balkáni háborúkban, s még az ENSZ-nek is csak 2002-ben (lesz) tagja. Az ICTY főügyészi posztja különben együtt jár a ruandai népirtást kivizsgáló hasonló ENSZ-törvényszék fővádlójának tisztével, de a kigali kormány nyomást gyakorol az ENSZ-főtitkárára, hogy CDP ezt ne tölthesse be. (Nagyon leegyszerűsítve: nem tetszett nekik, hogy egy, az arushai törvényszéktől iszonyúan messze dolgozó jogász irányíthassa a vád stratégiáját.)

A hágai Churchill téren, az ICTY-nél mintegy 1200-an dolgoznak - ma már évi több mint százmillió dolláros költségvetésből. Az egyik fő hivatal a főügyészé. CDP idején félszáz vádirat készült itt, s egyedül a 2002 februárja, lassan négy éve húzódó Milosevics-per anyaga 870 ezer oldal. A szerb, a horvát, a bosnyák vagy az albán nyelvet ismerő dokumentátorok hada dolgozik a vádirat összeállításán, a bizonyítékok aprólékos gyűjtésén. Az ICTY sajátos - és hátrányos - helyzetben van az állami ügyészi hivatalokhoz képest: végső soron kiszolgáltatott az érintett államok hírszerzési és adatszolgáltatási együttműködésének. Ez a még szabadlábon lévő vádlottak - az utóbbi hetekig Ante Gotovina horvát tábornok, illetve (továbbra is) Radovan Karadzsics és Ratko Mladics (tábornok) boszniai szerb vezető - kézre kerítésére és kiadatására is igaz. Miközben az európai sajtóban úgy tűnhetett fel, hogy "CDP a főnök", aki Zágráb vagy Belgrád európai uniós integrációját késleltetheti vagy gyorsíthatja a Brüsszelben is elvárt "teljes együttműködés" kimondásával, illetve ki nem mondásával (a Gotovina-ügyben alaposan bemártva a Vatikánt is), addig ez valójában az ICTY egyik fő gyengéje. Nincsen joghatósága az ENSZ-tagállamok államapparátusa felett, az együttműködést szabotálókat legfeljebb feljelentheti Brüsszelben vagy a Biztonsági Tanácsnál - már akinek ez számít. A Karadzsics-Mladics-ügyben CDP nem kétli, hogy a Kostunica-féle vezetés összejátszik a (szerinte) Bosznia-Hercegovina szerb részén, illetve Szerbiában bujkáló vádlottak rejtegetőivel. Most azt mondja: ha ők ketten nem kerülnek gyorsan elő, úgy nem fejezheti be az ICTY a munkát a jelenlegi mandátum szerint, azaz 2008-ig, a fellebbezésekkel együtt pedig 2010-ig, mert óhatatlanul kifut az időből.

Nemcsak a szakjogászok és a publicisták, hanem - mint "Katalin bírónő" meg az amerikai Court TV sikere is mutatja - a nagyközönség számára is érdekességet jelent egy-egy jogi eset, per menete, a szereplők tárgyalótermi teljesítményének latolgatása. CDP viszont stratégaként, nem pedig tárgyalótermi végrehajtóként képviseli a hágai vádat. Jogászok megkérdőjelezik a stratégia helyességét, különösen egy olyan rafinált elkövető esetében, mint Milosevics. Még Geraldine Coughlan, a BBC hágai tudósítója is azt írja - igen finoman - a Milosevics-perről: "az újságírónak ... arra is ügyelnie kell, hogy ne tulajdonítson túlzott jelentőséget a vád tanúi által felsorakoztatott - gyakran elsöprő erejűnek tűnő - bizonyítékoknak." Sokan kétségbe vonják azt a szándékot is, hogy kilenc boszniai szerb vádlott ügyét tömegperbe vonják össze, Nürnberg mintájára. Miközben elismerik, hogy a tárgyi és orvos szakértői bizonyítékok felsorakoztatásában ezzel időt, energiát és pénzt lehetne megspórolni, a tanúknak ez túl nagy megterhelést jelentene szerintük. Szerbiában nehezményezik, hogy - ha már mindenki elnyeri büntetését -, miért aránytalanul kevés a szerb vádlottakhoz képest a horvátok vagy a koszovói albánok száma.

De semmilyen kritika nem feledtetheti, hogy Hágának - és a főügyészi hivatalnak - komoly eredményei vannak tényleges főbűnösök elítélésében. Sőt nagykutyák elleni vádiratok kifejezetten CDP hivatali ideje alatt készültek. Tizenegy éves börtönbüntetését tölti már Biljana Plavsics, a boszniai Szerb Köztársaság volt elnöke. Harmincötöt húzhat le Radiszlav Krsztics, a boszniai szerb hadsereg tábornoka. Huszonötöt a horvát Dario Kordic a Lasva-völgyi atrocitásokért, húszat a bosnyák Hazim Delic, egy koncentrációs tábor parancsnokhelyettese, nyolcat a montenegrói Pavle Strugar, Dubrovnik bombázásáért. És így tovább. Amiről az ügyész nem tehet: Vlajko Sztojiljkovics volt szerb belügyminiszter még pere előtt öngyilkosságot követ el, s időközben meghal Janko Bobetko tábornok, volt horvát vezérkari főnök is. A Gotovina-per vádirata szerint a tábornok Franjo Tudjmannal bűnszövetkezetben követte el tetteit, de szépséghiba, jogi következetlenség, hogy a néhai horvát államelnököt életében egyáltalán nem vádolták meg.

Jogászi becslések szerint ha megmegbicsaklik is a vád a Milosevics-perben, elegendő terhelő bizonyíték gyűlhet össze a legnagyobb büntetési tétel, az életfogytiglani börtön kimondásához. Azt pedig a történetírók döntik majd el, hogy Carla Del Ponte a korábbi nagy ügyészek, Benjamin B. Ferencz (nürnbergi per) és Gideon Hausner (Eichmann-per) mellé lesz-e illeszthető. Az bizonyos: addig még nagyon sok cigarettát kell elszívnia.