A szurkolók Bridget Jonesa
Mert e szocioregény nem a fociról szól, hanem az "igazi szurkolókról" és a "csapat iránti feltétlen odaadásról", a hétvégi napról, amikor a munkásosztály egy része átmegy csőcselékbe. E képletben az igazi szurkoló az a magányos, lecsúszott fiatal, aki kiengedi a gőzt, iszik, verekszik, csajozik és káromkodik.
John King könyve bestseller lett, de megosztotta a szurkolói közvéleményt. Eldöntetlen marad ugyanis, szimpatizáljunk-e Tommal vagy sem - és ez a játék teszi izgalmassá, különben tipikusan olyan könyvként állna előttünk, melynek célközönségét szépen belőtték, hogy az üzleti siker is garantált legyen a felkínált, "romantikus" azonosulási minta révén - a nőknek Bridget Jones, a gyerekeknek Harry Potter, a fiúknak a chelsea-s Tom (figyelem, mindhárom angol termék!). King, a drukker monológjait szabványos prózatörténetekkel szabdalja szét - így a szurkolók, akik azért veszik meg a könyvet, hogy egy társuk dumáját élvezzék, csalódni fognak e betétekben -, ám a végére kirajzolódik a Trainspotting-próza (Irvine Welsh inspirálója, egyben nagy csodálója is a műnek): a pergő, mocskolódó és önigazoló monológokat a londoni mindennapok képei árnyalják.
Tom anyázik, a nőket szexuális objektumként kezeli, saját potenciáját meg az egekbe dicséri. Príma verekedő, de ha a rendőrök vagy az ellentábor idiótái ütik szét, arra is büszke, ezért ismerik el a többiek. Előítéletből több van, mint fű a pályán, és ha nem tudnánk, hogy ez regény, elhasalnánk szociológizáló közhelyeitől: "Tudom, hogy a média kurvára elferdít mindent", de John King finom csavarokkal vezet el bennünket a felismerésig, hogy azok a szép angol focimeccsek, szurkolói kultúra, amit példaként állítanak be, mennyire hamis: a mélyben ott a dühös fröcsögés, a stadionokon kívül minden maradt a régiben.
King a szurkolói habitust ragadja meg, s noha az "igazi szurkolók" akár inspiráló bibliájukként is forgathatják, nehezen elképzelhető, hogy ne érezzék maguk is - már ha tudnak olvasni -, a mocsok ragadós. King ugyan kiporciózza az együtt- és beleérzés lehetőségét is, biztos, ami biztos, sikerkönyv legyen munkája, de kiérződik, írás közben folyton visszakozni kényszerült, meghőkölve e siralmas állatfajon - tudja, miről beszél, maga is résztvevő volt. Didaktikusan ugyan bekever néhány alakot, akik a család, a normális élet irányában lépnének, hősünk is belegondol, mi lett volna, ha; olykor pedig, akár egy fejlődésregényben, öntudatra ébred: "bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint a fekák. Csak fehérben." A társadalom peremére szorítottak iránt mégsem ébred bennünk szolidaritás, Tom személye is olyan gyomorforgató, hogy a könyv végére stílusosan megfogadjuk: a büdös életben stadion környékére nem megyünk.
Innen A futball faktor már nem az, aminek írták s reklámozzák, de lehet, hogy mint regénynek ez a szerencséje - ezért nem ponyva.
