Én azonban ilyen embert és ilyen erőt nem látok. Ha Ariel Saronra nem most csap le a mindannyiunkra váró végzet, akkor az idén márciusban ő és új pártja, a Kadima ("Előre!" - de lehet "Hajrá!"-nak is fordítani) simán megnyeri a választásokat, éspedig a kormányfő korábbi baloldali, liberális és centrista ellenfeleinek élénk támogatásával.

Ennek az embernek a legnagyobb tette volt a Kadima, vagyis "önpuccsa", amivel szétverte az általa (is) alapított, emblematikusan jobbboldali Likud pártot, s amivel magához tudott vonzani olyan vén, baloldali csatalovakat, mint Simon Peresz, volt munkapárti miniszterelnök. Saron, kit én pár éve az izraeli jobboldal "vérebének" minősítettem, meghallván a történelem parancsát, a szélsőjobboldalról a centrumba húzódott, mert felismerte, hogy békét csak onnan, egy merőben új koalícióval lehet csinálni.

Az volt a klasszikus pillanat, amikor Saron halálosan ráunt saját pártjára, a Likudra, amelyben mind a mai napig a vallásos cionizmus képviseli a legnagyobb szellemi-erkölcsi erőt. Párttársai folyamatosan azt hitték róla, hogy ő ebben a szellemben építgeti a Gázát és Ciszjordániát is magában foglaló Nagy-Izraelt (elsősorban telepítések révén), és képtelenek voltak vele tartani. Sokkolta őket, amikor ez a nagyon gyakorlatias katonapolitikus felismerte: az álomról le kell mondani, mert ebben a Nagy-Izraelben előbb-utóbb több lesz az arab mint a zsidó. Lemondott tehát a doktrinér illúzióról; egyoldalúan kiürítette Gázát s vélhetően valami hasonlóra készült Ciszjordániában is. Szótárát átrendezte: palesztin államról, izraeli "megszállásról" beszélt konzekvensen, mindvégig maga mögött érezve Bush amerikai elnök erős támogatását. Fogadok rá: ő, meg a nemezisének hitt, vele gyakorlatilag egykorú baloldali Peresz azért fogtak össze ebben a vállalkozásban, mert történelmet akartak csinálni.

De nem hallgatható el, hogy Saron nem a tárgyalásos, hanem az egyoldalúan adományozó béketeremtés koncepciójának szülője volt. Az arabokkal soha nem egyeztetett, Arafatot "lenullázta". Ergo a saját feltételei mellett kínált (s a jövőben: kínált volna) békét. Az arab reményektől/követelésektől elég távolit. Volt néki egy erős aduja. Gázában tudniillik, amelyet önkéntesen átadott a palesztin hatóságnak, a szabadság pillanatától kezdve, mint a napi hírek elmesélik, gyakorlatilag anarchia van. A palesztinok azt a szörnyű tézist igazolják, hogy frakcióik képtelenek ötről hatra lépni - márpedig ha a kicsi Gázát nem képes egy központi hatalom erélyesen igazgatni, akkor hogyan lenne képes a nagy Ciszjordániát?! Arra is van egy fogadásom, hogy Saron ezzel az érvvel adott volna vissza nekik a saját földjeikből, saját kormányzásra, szemtelenül keveset. De a világ szemében mégis valami megfoghatót.

Hogy lehetséges utódai - jobbosok?, balosok? vele egy húron pendülők? - mit tesznek majd, arra lehet spekulálni és fogadni. Egy biztos azonban: sorsdöntő helyzetekben és pillanatokban az izraeli demokrácia erős parlamenti háttérrel bíró erős miniszterelnököt, erős koncepciókat igényel, és ilyenek nincsenek a láthatáron. A palesztin önállóság hosszú időre be lesz szorítva "Gáza falai" közé, dicstelen jelennel, talán dicstelen jövővel, Izrael meg visszaül saját libikókájába.