Egyébként is jellemező a területre a csendes elhervadás. Négy évvel ezelőtt a hajléktalanok foglalkoztatása érdekében indult egy nagyszabású modellkísérlet. A gyakorló szakemberek fönntartásai szépen beigazolódtak, aztán nem lett semmilyen (az eredeti elképzeléshez köthető) folytatás. Ha akkor különösebben firtatták volna a hirtelen vég okát, valószínűleg anyagi okokat jelöltek volna meg az illetékesek.

A hajléktalanság kórtörténetében elég sokszor szerepel a pénzhiány, meg az a sajátos számolási technika, amivel ezt kendőzni akarják. A kendőzés művészei lazán keverik a kormányhatározatot, a rendeletet, a törvénymódosítást, a hazai és az európai pályázatokat, s így akkor is képesek sikerről beszélni, ha jelentősen szűkülnek a források.

A hajléktalanság problémáját a közvélemény formálói és a politikusok előszeretettel mutatják szezonális jelenségnek. Márpedig szakmai közhely, hogy nem az. Hanem olyan, rendkívül öszszetett társadalmi gond, mely folyamatosan nagy tömegeket fenyeget, és ezért igen nagy szükség van (lenne) az átfogó megelőzésre, a beavatkozásra.

A hajléktalanellátásra állítólag nyolcmilliárd forintot fordítanak. (Czene Gábor: Nem kell emberek, 2005. november 16.) Hogy pontosan mennyit, senki sem tudja. Azt sem, hogy hány utcai szociális szolgálat rendelkezik engedéllyel. Súlyos gondok vannak az engedélyezés szabályozásával, melyekre a szakma és az érdekképviseletek idejében felhívták az illetékes tárca figyelmét. Hiába. Gyakran mondják, hogy az adott ellátásra célzottan nyújtott támogatás nem a szükséges helyen kerül felhasználásra. Ez gyermeteg érv, főleg azok szájából, akiknek komoly szerepük lehetne a svindlik megakadályozásában, de el lehet takarni vele azt a nagyon szomorú tényt, hogy a hajléktalanság kezelésére - mint más szociális ellátásra is - az indokoltnál kevesebb jut.

Ami pedig a jövőt illeti: nagy az izgalom és a szorongás. Bejelentették, hogy átalakítják a hajléktalanellátást. A szépen hangzó változtatásokhoz alig rendelnek forrásokat. A jobb híján normatívával (is) finanszírozott területeken a fejlesztések lezárultak (kivéve a "sajátosan" szabályozott utcai szociális szolgálatokat). Nem igaz, hogy a hajléktalanellátás területén "esetlegesen és átgondolatlanul" jönnek létre újabb meg újabb intézmények. Néhány próbálkozástól eltekintve ez erre a területre nem jellemző. Annál inkább jellemző, hogy a személyes gondoskodás nyújtásához elengedhetetlen tárgyi és személyi feltételek hiánya miatt az ellátóintézmények csak részben rendelkeznek a tevékenységük végzéséhez szükséges végleges működési engedéllyel. Erre az illetékeseknek már eddig is illett volna több gondot és főként forrást biztosítani!

Mindannyian, akik a hajléktalanellátásban dolgozunk, abban reménykedünk, hogy a Vecsei Miklós miniszteri biztos által az említett cikkben megcsillantott lakókocsis megoldás nem annak a szakmai paradigmaváltásnak a része, ami sok éve elindult - igaz kényszermegoldásként - a konténerektől, folytatódott a "magintézmény" jól hangzó definíciós kísérletével, utolsó előtti említésre méltó állomása pedig a befogadófalu volt. Ma, úgy tűnik, hivatalosan képviselhető a hajléktalanellátás egyik lehetséges megoldásaként a lakókocsis életmód kialakítása. Félő, hogy most meg a lakókocsi-vásárlásokat fogják forszírozni a szűkös keretből - a működési költségek rovására.

A jelenlegi állapot pontos leírásához, a kitörési pontok optimális meghatározásához s a szezonálisan, sokkszerűen jelentkező forráshiány túléléséhez konszenzusra lenne szükség a részt vevő felek között. Ez a hajléktalanok érdeke! Ha a fentieket nem gondoljuk át, indokolhatatlan kockázatoknak tesszük ki az ellátottakat, akiknek döntő többsége ma is az utcán van!

A szerző a Hajléktalan Szolgálatok Tagjainak Országos Egyesületében elnök