Lindsey Hilsum, a Channel 4 szerkesztője és a New Statesman publicistája a polgárháborúról készített filmet Sierra Leonéban, a világ legszegényebb országában. Forgatás közben a háborús pusztítás mellett egy nem várt jelenséget figyelt meg.

A nyugati cégek az állandó háborúskodás és a fékevesztett korrupció miatt már rég kivonultak a legszegényebb afrikai országokból. „A kínaiak viszont látnak bennük fantáziát – olvassuk Hilsumnak a Granta magazinban megjelent cikkében. – A legmohóbb kapitalisták ma Kínából érkeznek Afrikába.”

A második világháború után a távol-keleti ország ideológiai alapon támogatta a szocialista országokat Afrikában. A baráti Tanzániában és Zambiában vasutat építettek, máshol sportstadionok létesítésével erősítették a nemzetközi szocialista testvériséget.

Mindez a múlté. Ma már a tiszta gazdasági érdek vezeti a kínai befektetőket. Stratégiai lehetőséget látnak a szegény országokban. „Afrikában érdemes befektetni, mert nem túl nagy a verseny” – idézi az egyik kínai vállalatvezetőt Hilsum. A távol-keleti befektetők a bányászatban, fakitermelésben és halászatban is jelen vannak. Az olajiparban különösek aktívak. A kínai olajszükséglet tizenkét százalékát a szudáni kutak biztosítják.

Az üzlet persze az afrikai országoknak, és elsősorban vezetőiknek is előnyös. A nyugati segélyeket feltételekhez, például a demokratikus intézmények kialakításához szokták kötni. „A be nem avatkozás elvét követő Kína viszont nem követeli meg a demokratikus átalakulást. A kínai cégekre nem nehezedik átláthatóságot és környezetbarát technológiákat követelő nyomás. Ezért nem meglepő, hogy az afrikai kormányok tárt karokkal várják az ilyen feltételeket nem támasztó befektetőket.”

A kínai nagy testvér árnyékában fellélegezhetnek a nyugati kormányok által rossz szemmel nézett afrikai vezetők. „Kelet felé fordultunk, és hátsó felünket mutatjuk a lenyugvó Nap irányába” – köszönte meg a kínai bankok és fegyverszállítók támogatását Mugabe, a nyugat által diktátornak tartott zimbabwei elnök. De az olajban gazdag Szudán is hálás lehet Kínának, amiért az megvétózta az ENSZ Biztonsági Tanácsában, hogy a darfúri mészárlás miatt határozatot hozzanak az afrikai ország kormánya ellen.

A külpolitikai és gazdasági előnyökön túl belpolitikai szempontból is jól jön a kínai kapitalista kommunizmus példája. „Afrika sikertörténetnek tekinti Kínát. A Világbank kimutatása szerint két évtized alatt négyszáz millióval csökkent a kínai szegények száma. És mindez szabad választások és sajtó nélkül. Sok afrikai vezető is szívesen alkalmazná a Tienanmen téri receptet az ellenzékkel szemben, de nem tehetik, ha nyugati segélyeket szeretnének.”

A komor hangú esszé tanulsága fanyar, de nem teljesen pesszimista. „Az tényleg nem jó, ha az afrikai kormányok megsértik az emberi jogokat és elnyomják a népet, de mégiscsak a nyomor a legfőbb probléma. És az afrikai szegénységen a liberális nyugat sem tudott segíteni” – írja Hilsum.

„Ha az afrikai kormányok a kínai befektetések hasznát megosztanák a néppel, akkor Kína olyan esélyt adhatna Afrikának, amilyent Európa és Amerika nem tudott biztosítani.” De Hilsum nem árulja el, hogy miért osztanák meg, ha a kínaiak el sem várják