A "népi" baseball
A kilencéves, aki elégedetten üldögélt az ajándékhalom közepén, s arca még piros volt a csomagbontás miatti izgalomtól, hirtelen meglátott valamit a feldíszített fa alatt. Egy gyerekököl vastagságú, egyméteres botot, s mellette egy mindkét végén hegyesre faragott, húszcentis másikat.
- Nagyapa, az meg micsoda? - kérdezte kíváncsian, mert egyedül az erdőjáró nagyszülőjéről feltételezte: tudja a választ.
Az előbb a saját gyerekeihez fordult oda, vajon melyik ismeri fel a botban rejlő játékot. A lány tanácstalanul nézett vissza, számára ismeretlen volt a szerkezet, fiús eszközök közül csak a csúzlit, az íjat és a maguk faragta kardot tartotta számon, s ide sorolta még a meggyújtott bodzaszárat is, amit békepipa gyanánt szívott el az öccseivel indiános harci csaták végén. De ezt a hegyes végű meg azt a hosszú botot együtt sosem használta.
A két fiúnak azonban felcsillant a szeme.
- Bige - mondták szinte egyszerre.
Az unokák azonban még mindig nem értették, milyen játékot kaptak. Közben a fa alól előkerült még másik három bot, a hegyesre faragott párjával együtt, s hogy ne legyen veszekedés, jutott mindegyiknek. A magasságuk szerint kapták a megfelelő méretűt - a hatéves a legkisebbet, a tizenegy éves a legnagyobbat. Aztán a nagyapjuk szép lassan elmagyarázta, hogy a "népi baseball" eszközeit tartják a kezükben: ha a nagyobbik bottal ráütnek a kisebbikre, az jó magasra felpattan, s onnantól már csak el kell találni, megsuhintani, hadd repüljön minél messzebbre. Ebben a csatában az győz, akinek a legmesszebbre érkezik a fadarabja. A gyerekek szájtátva hallgatták. Mindenki bigézni akart, hiszen a nagyapjuk ajándéka volt a legérdekesebb. Gyorsan felöltöztek, sapkát, sálat húztak, s az udvaron nyomban kipróbálták a botokat. Repült a hegyes végű fa, sikongattak a gyerekek, s az sem zavarta meg őket, hogy az ünnepi estén elkezdett végre szállingózni a hó.
Kit érdekelt már az űrhajós makett meg a szódabikarbónás rakéta?