Nehéz volna megfejteni Székesfehérvár kilencvenes évek eleji titkát, bár igaz, látszólag könnyedén leírható akár néhány szóval is: autópálya, Videoton, jó polgármester, szakképzett munkaerő. Külön-külön mindegyik igaz, azonban egyik sem értelmezhető csak önmagában.

Mert igaz ugyan, hogy Székesfehérvár a kilencvenes évek elejére, a Videoton öszszeomlásával gyakorlatilag szétesett, igaz, hogy jött egy ambiciózus vállalkozó, Széles Gábor, aki, dacolva az ellenérzésekkel, talpra állította a céget; igaz, hogy a város fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult az M7-es autópálya, amelynek komoly vonzereje volt az első befektetők, a Philips és a Ford számára; igaz továbbá, hogy épp a korábbi Videoton romjaiból építkezve juthattak valóban szakképzett munkaerőhöz az új cégek, miként igaz az is, hogy a rendszerváltás utáni első polgármester, Balsay István új városmarketing-stratégiát dolgozott ki, és ipari parkként alkalmas területeket közművesíttetett - mindez azonban külön-külön aligha lett volna elegendő.

Sok kedvező tényező és sok egyet akaró ember egyidejű akarata kellett a sokkból való kilábaláshoz. Balsay István nem ért volna el semmit önmagában, ha a rendszerváltozáskor fölálló fehérvári képviselő-testület - pártállástól függetlenül - nem segíti őt mindenben. A városkiajánló stratégiája, amely akkoriban forradalmian új módszer volt, csődöt mondott volna, ha nincs Széles Gábor, aki személyes kapcsolatait és tekintélyét vetette latba egyes befektetők megszerzéséért, de Széles Gábor sem ért volna el semmit, ha nem segíti őt teljes kapcsolatrendszerével a város, és a korábbi videotonos szakemberek nem húzzák ki magukat a munkanélküliség embert próbáló sokkjából, és nem ért volna el semmit akkor sem, ha nincs autópálya.

Az infrastruktúra önmagában nem lett volna elég - de eszköz volt egy termékeny pillanatban a teremtésre kész emberek számára annak eléréséhez, amit hosszú éveken át fehérvári csodaként emlegettek.