A régóta polgáriasult és mára elöregedett országokban fogalmazódott meg először a fenyegető szörnyű végső szenvedés megrövidítésének óhaja. Elérték, hogy ami a kórházakban orvosi javallat és döntés eredményeként már régóta gyakorlat - de titkolt gyakorlat - volt, szabályozottá, nyilvánossá, ellenőrizhetővé és a beteg által végrehajthatóvá váljék: azaz a súlyos betegek jól körülírt és indokolt esetekben orvosi segítséget vehetnek igénybe öngyilkossági szándékuk kivitelezéséhez. Orvosok között tudott dolog, hogy a tiltás ellenére hazánkban is sok orvos gyakorolja titokban és alkalmanként az aktív eutanáziát. Ott, ahol az orvosi segítséggel a beteg által elkövetett öngyilkosság már mindennapi gyakorlat, az aktív eutanáziát kérők aránya az elhalálozottak több százalékát is eléri, és egyre többen választják az aktív eutanáziának ezt a formáját. A kérdés eszmei súlya és gyakorlati jelentősége is nagy. Svájcban már iparág épült a meghalni vágyók átsegítésére.

A közelmúltban olyan országokban, ahol a felnőttek aktív eutanáziája már engedélyezett, a gyerekek jogaira, az önrendelkezéshez és az emberi méltósághoz való jogra hivatkozva újabb igény fogalmazódott meg: tegyék lehetővé a tizenkét éven felül gyerekek "érett kiskorúak" számára is, hogy reménytelen állapotukban, szenvedéseik megrövidítése végett ők is kérhessék az aktív eutanáziát. Egyes holland gyermekonkológiai centrumokban ez már gyakorlat.

Úgy gondolom, hogy azok, akik az ilyen korú kisgyerekek számára az eutanázia kérését lehetővé kívánják tétetni, igen szélsőséges álláspontot fogalmaznak meg. Összemossák a különböző életkorú gyermekek lelki és érzelmi sajátosságait, különösen, amikor a pubertás előtti korcsoportot a tinédzserekkel és a fiatal felnőttekkel együtt tárgyalják. Ezek a különböző korosztályok nem kezelhetők egyformán. Igaz, hogy a sokat betegeskedő, sokat szenvedő gyerekek korosztályukhoz képest korábban érnek. Betegségük kapcsán és betegtársaik sorsát követve nem egyszer találkoznak a hallállal és annak fenyegető közeledésével. Ők is kérdik maguktól és környezetüktől a meg nem válaszolhatót: miért, miért pont én? Meddig tart az út és mit kell addig még elviselnem?

Az "érett kiskorú" fogalmát elfogadva sem értelmezhető számomra a gyerekek számára felkínált öngyilkosság, se tudati, se érzelmi szinten. Tény, hogy aki betegként, lényegében betegek és felnőttek között éli az életét, hamarabb érik és más a viszonya az élethez, s a halálhoz is - de azért gyerek marad. Helytelennek vélem megterhelni a gyereket, aki az életéért küzd, még azzal is, hogy a szemébe mondva a teljes igazságot, elvegyék tőle az egyetlen megmaradt támaszt, a reményt is. Amikor "kérésére" kezébe adják a méregfiolát, ráhárítják a felelősséget: nap mint nap őneki kell döntenie arról, hogy mikor fejezze be az életét. Meggyőződésem szerint ez nem helyes bánásmód sem a gyerekkel, sem a rettegő családjával. Az útja végére jutott beteg gyermek szenvedéseinek megelőzése orvosi feladat és orvosi kompetencia. A beteg gyerek korának és értelmi képességének megfelelő tájékoztatása elengedhetetlen, de ez nem lehet ok a remény kiölésére. Az orvosok tudják, hogy a betegek és családjuk szinte mindegyikének igénye a remény fenntartása, még ha kívülről szemlélve ez valóban álságosnak is tűnik. A gyermekhalál a társadalmunk számára lélekben nem elfogadható, és az orvosnak
e szerint kell cselekednie.

A 12-14 éves korosztály többsége még gyerek, ezért például nem is büntethető. A mérlegelő készség és a befolyásolhatóság alapján is helyes őket gyereknek tekinteni, még ha az életkori határok alkalmanként vitathatónak is tetszenek. Még a fiatal felnőttek legtöbbjének lelkében is igencsak jelen van a gyerek, különösen a bajban.

Az említett riportfilmben bemutatott beteg gyerekek és szüleik példái csak megerősítettek meggyőződésemben.

A gyógyíthatatlanság tudatával rendelkező gyermekek esetében is a testi és lelki szenvedés csillapítása és a szeretet biztosítása a legfontosabb feladat az eutanázia helyett. Mindent meg kell tenni, hogy megelőzzék az elmagányosodást és a "terhükre vagyok, fölösleges lettem" érzésének kialakulását. Ebben részt kell vennie a halálosan beteg gyereket kezelő orvoscsoportnak, pszichológusnak és elsősorban a betegek családjának, akik szintén folyamatos lelki segítségre, támaszra szorulnak.

Az eutanázia kérhetőségével különösen kiszolgáltatottá válnának a beteg gyerekek, még a súlyosan beteg felnőtteknél is inkább. A környezet szinte észrevétlen jelzései és ráhatásai miatt is, melyek alkalmanként akár tudatossá és célirányossá is válhatnának.

A gyermekek testi szenvedését ma már jelentős mértékben lehet csillapítani. Emellett elsősorban a szeretet, a szerető gondoskodás és együttérzés, a szoros családi kötelék és az állandó együttlét lehet a gyerekek számára az egyetlen alternatíva.

Az egészségügyi, a pszichológiai és a szociális ellátó rendszerek súlyos hiányosságainak enyhítésével szemben pedig kiváltképp nem lehet alternatíva a gyermekek öngyilkosságához nyújtott orvosi segítség.

A szerző orvos