Micsoda szövegek!
- Sóletet kávéházban?
- Ugye, azt hiszi, teljesen hülye vagyok? Csak azért kérdeztem, hogy tartanak-e, mert így tudtam fölhívni magamra a pincér hölgy figyelmét. Apró trükk, semmiség. Most, hogy újra facér lettem...
- Mi történt?
- A párom nem bírta tovább a tempómat. Meg tudom őt érteni. Én még mindig izgága vagyok, mint egy gyerek.
- És ahelyett, hogy a szilvesztert kart karba öltve, hintaszékben, a kandalló előtt...
- Brazíliában leszek a barátaimmal, fürdöm az óceánban, dekázom a Copacabanán, és udvarolok a lányoknak.
- Ehhez képest a múlt ködébe vész, hogy húsz éve, nyári délutánokon, szerkesztőségi szobája ablakát kitárva az O sole miót harsogta a Rákóczi útra, a járókelők és a szemközti Palace Szálló vendégeinek őszinte döbbenetére. Emlékszik?
- A népszavás időket már csak azért sem lehet elfelejteni, mert harmincnyolc évet töltöttem el a lapnál. Közben az összes futball-világbajnokságon meg olimpián ott voltam, és bármilyen legendák lengik is körül a pályámat, az újságot mindig szent dolognak tartottam. Hogy mást ne mondjak, ha a mellékhelyiségben találtam egy példányt, azonnal magamhoz vettem. Azt mondtam, az én cikkemmel aztán senki ne törölje ki...
- Ha az újság szent, akkor a lapzárta sérthetetlen?
- Csak három példát mondok. Balczó müncheni győzelme, Kajdi aranya a madridi boksz Eb-n és a Laczkó-Zalka MLSZ-elnökválasztási párharc is a slussz idejére esett. Valamennyi alkalommal előre lediktáltam két cikket, s amikor véget értek az események, már csak annyit kellett mondanom a telefonba, hogy egyes vagy kettes változat. Ha nem tévedek, e három tudósítás kizárólag nálunk jelent meg a vidéki kiadásban.
- Azt viszont még a Népszavában sem olvastam, miként lett pingpongedző.
- A politikának köszönhetően. Az '51-es budapesti Európa-bajnokságon a Sidó, Soós, Kóczián férficsapat már döntős volt, amikor a másik ágon még zajlott a csehszlovák-angol meccs. Az egyik oldalon három világnagyság, Andreadis, Stipek és Vana, a másikon az egy szem spíler Leach mellett két ismeretlen. Még szép, hogy végigrohantam a termen, és arra buzdítottam mindenkit, hogy az angoloknak szurkoljon. A béketábor ellen... Kirúgtak a Népsporttól, de Sidóék pártfogásukba vettek. Azt mondták, ha letenném az edzői vizsgát, tudnának egy kis fizetést adni a Vörös Meteorban. Miből állt az nekem?
- Mindennek dacára köztudomású, hogy az eggyel nagyobb méretű labdával mindig jobban bánt. Vagy bánik?
- Még most is hetente háromszor teniszezem, tavaly veteránbajnok lettem párosban. Amúgy életem legnagyobb elismeréseinek egyikét Taróczy Balázstól, a szám wimbledoni győztesétől kaptam, amikor kijelentette, hogy példaképének tekint. "Szeretnék úgy játszani nyolcvanhárom évesen, mint te" - mondta, és én majd' elolvadtam. De ha már szóba hozta, az igazi szerelmem természetesen a valamivel még ennél is nagyobb labda. Úgyhogy jubiláljunk: ha jól számolom, századszor mondom el, hogy 1979-ben, egy benidormi táborozás alkalmával vívott edzőmeccsen Lakat Károly doktor adott nekem húsz percet a labdarúgó-válogatottban. S az akkor ötvenhét éves legény hálája örökké tart.
- Akinek az élete egy szép regény?
- És nem csak a sláger szerint, mely a saját szerzeményem. A zenéért megbolondulok, olaszul, angolul, németül és franciául elfogadhatóan beszélek, magyarból is van középfokom, de arra álmomban sem gondoltam, hogy dalszövegíróként vén fejjel olyan sikerben lesz részem, mint nemrégiben a kőbányai Patakiban. Önálló estem végén a műsorvezető a porondra szólított, s a közönség tíz percig tapsolt felállva.
- Mondták már, hogy két-három napot simán letagadhatna a korából?
- Le is tagadok. Halottak napján születtem, de édesanyámat ez annyira aggasztotta, hogy kierőszakolta: az anyakönyvi kivonatomba november 5-ét írjanak be. A személyimben egyébként sem stimmel szinte semmi. Annak idején az adminisztrátor valamiért nem a szüleim által választott László nevet jegyezte be, hanem apámét, a Kálmánt, továbbá az igazolvány legutóbbi meghosszabbításakor 2005 helyett 2051-et ütöttek be érvényességi határidőként.
- Meglátja, hipp-hopp eljön a csere ideje.
- Amennyiben véletlenül mégse élném meg - ami szinte lehetetlen -, még időben szólok: ha a temetésem napján esik az eső, senkitől sem várom el, hogy megázzon miattam. Elég, ha gondol rám egy kicsit.