Mit mond a kéményseprő, ha belenéz a tükörbe? Hát azt, hogy a koromhoz képest elég jól nézek ki... Aztán nagyot nevet, szerencsével áldja meg a gombját szorongató hálás járókelőt, és útjára bocsátja. Néha szakít egy kis időt arra, hogy kéményekben matasson, de ez a tevékenység inkább csak arra szolgál, hogy a hitelesség kedvéért összekormozza az arcát, valamint ilyenkor tudják róla elkészíteni a fényképeket azok a szemfüles fotográfusok, akik szilveszteri kártyanaptárra kaptak megrendelést.

A fentieket hallgatva a 27 éves Balogh Anikó, végzettségét tekintve környezetvédelmi szakmérnök, jelenleg a Budapesten dolgozó két női kéményseprő egyike először hümmög, aztán mosolyog, majd megint hümmög. Valószínűleg azon gondolkodik, hogyan kellene kezelnie azt az újságírót, aki láthatóan lábon hordja ki az agyhalált. Végül óvatosan megemlíti, hogy a mai napja ennél azért egy kicsit szigorúbbra sikeredett, nem mentett kéménybe szorult Télapót, nem mesélt viccet, és szerencsepénz-készítő kisiparosoknak sem állt modellt, viszont mért füsttömörséget, speciális kamerával megvizsgált néhány kéményt, írt hivatalos szakvéleményt. Hozzáteszi még azt is: az ő vállán általában nem létra van meg óriási "üvegmosó kefe", hanem óriási felelősség, és körülbelül ez az a pillanat, amikor azt érezzük: a könnyed felvezetéssel talán kissé elvetettük a sulykot.

Balogh Anikó azonban megszokta, hogy az emberek már csak ilyenek, a kéményseprőkkel állandóan viccelődnek. Hát még, ha az a bizonyos kéményseprő a szokásoktól eltérően nem férfi, hanem nő. Azt is megszokta, hogy a férfiak gyakran érdeklődnek, hogy szoknyában mászik-e fel a tetőre, valamint milyen érzés egy nőnek, amikor úgy összekormozza magát, mint a... szóval, mint a kéményseprő. Ilyenkor türelmesen elmagyarázza, hogy nem, nem szoknyában mászik fel a tetőre, és nem kormozza össze magát, mert tiszta és viszonylag korszerű műszerekkel dolgozik. Általában azt is megkérdezik tőle, hogyan lett mérnök létére füstfaragó, erre meg az a válasz, hogy környezetvédelmi mérnökként nem tudott elhelyezkedni, a véletlen meg egy ismeretség sodorta őt a pályára. Megszerette, és ne felejtsük el: részben ez is környezetvédelmi munka. Majd a további, szokásos kérdéseket megelőzendő elmondja még, hogy nincs tériszonya, és igen, igen, rengeteg kéményseprős vicces ajándékot kap, a legelképesztőbb egy Télapónak öltözött hupikék törpike. Valamint hát persze, hogy meglepődnek az ügyfelek, amikor megjelenik egy női kéményseprő, a legtöbben elfogadják a szakvéleményét, kivéve mondjuk a marcona építésvezetőket, akik az építőiparban jobban szeretik a robusztus férfiembert.

Ja, és az örök kérdés, hogy volt-e szerencséje. Azt mondja: egyetlenegyszer, mégpedig tizenhárom éves korában, amikor - igaz, jó néhány játékossal együtt - négyese volt a lottón, és a szétdobott nyereményből neki is jutott szépen, vett például egy sétálómagnót. Ma már nem lottózik. Úriember biztosra nem fogad, kockáztatjuk meg, Anikó rejtélyesen mosolyog, mindenki higgyen, amit akar. Továbbá meg lehet érinteni, már persze udvariasan, a vállát, és éppen csak hogy. Tudja ugyanis: mindenki vágyik a szerencsére, kár, hogy az eszükbe sem jut: a legnagyobb szerencse éppen az, hogy megvizsgálta és rendbe tette a kéményt. Amely immár nyugodtan füstölöghet magában.