Csak éppen megfordíthatjuk. Mert sohasem tudhatjuk, miféle jó titkokat rejt számunkra is egy ember, akivel egyszer csak összeakad a tekintetünk. Nem tartozik-e hozzánk, véletlenül?

A történet meghatározó mozzanatai - nyilván sokkal egyszerűbb meseszövéssel és remélhetőleg tragikus vég nélkül - még a magam hétköznapi környezetében is megjelennek. Ezért ha valaki mára lassan megnyugodna, mert úgy érzi, hogy szeretteit számba vette, legyen óvatos. Tartogasson érzelmeket a véletlen számára is.

A középkorú hölgy például, kit harminc éve ismerek, szőke, kék szemű, és szépnek mondható. Anyja mindig is egyedül nevelte. Néha mesélt a háborúban idesodródott ukrán emberről, akit továbbvitt mellőle az élet, s aki így soha nem is láthatta meg a lányát, aki viszont felnőve, élete derekán határozta el, hogy megkeresi az apját. Ez évekbe telt. Végül egy zsidótemető sírköve mondta el neki, ki a nemzőapja. Maga volt a legjobban meglepődve a születés e titkán. Most már nem tudhatja, hogy - bárhol Európában vagy a Közel-Keleten - a szembejövők közül nem testvére-e valaki.

Ahogy az a barátom sem zárhatja ki bárhol is, hogy magát ismeri fel egy arcban, aki csecsemőként nézett utoljára az édesapjára, s most is csak annyit tud, hogy testvérei élnek valahol Franciaországban. Meg tán még az apja is.

Hasonló helyzetben egy másik ismerősöm viszont anyát talált. Ő az apjára maradt itthon évtizedekkel ezelőtt, és mit sem tudtak a mamáról, aki élete utolsó éveiben Dél-Amerikából jelentkezett. Ezzel aztán egy csapásra három javakorbeli argentin testvérrel bővült a szeretendő emberek köre - és nemcsak potenciálisan. Megismerték, megkedvelték egymást.

A nevük nem hasonlít, az arcuk és kultúrájuk sem - mégis.

Nemrég, halála előtt kevéssel II. János Pál pápa Jeremiás prófétát idézve fordult Istenéhez, mert úgy látta, hogy az Úr a háború és az éhínség földi világától elfordulva bezárkózott saját birodalmába, magára hagyta a reményt és békességet nélkülöző embereket. Nem tudom, kell-e, lehet-e nekünk is Isten tekintetét keresni, vagy elég, ha előbb azzal nézünk néha a szembejövőkre, hogy akár a testvérünk is lehetne. Sohasem tudhatjuk.

Ahogy azt sem, hogy aki törvény szerint az, valóban az-e.

Megint egy történet: a kedves ismerős elvált, a férj ádázul viselkedett, tartásdíjat sem adott a gyerek után. Bíróságra az asszony nem akart menni, egyetlen fegyvere maradt: leveszem a nevedről a gyereket, jelentette be. - Kinek a nevét fogja viselni? - Az enyémet. - Azt hiszed, az a tiéd? - Kié lenne? - Hát örökbe fogadott gyerek voltál, csak ezt eltitkolták előled.

Így tudta meg. Azóta jobban szereti az őt felnevelőket, mint addig. De bárhol, bármikor szembejöhet vele anyja, apja, testvére.

Mándy Iván egy írásában úgy képzelte Krisztus születésének ünnepét, hogy állunk a hideg villamosmegállóban, közelít egy kocsi, belül puha fények, feldíszített fenyőfa, édességek - és akkor egyszer csak megérkezik a karácsony. Egészítsük ki a képet azzal, hogy ráadásul még azt sem tudhatjuk, ki száll még le vele.

Jól nézzünk meg mindenkit, és legyünk óvatosak: sohasem lehet tudni, ki tartozik hozzánk.