A 125. esztendő
Talán már az unokám ott fog állni valamilyen, a fiam által teremtett lény mellett, aki vagy ami testvére is lehet akár, noha nekem semmiképpen nem a másik unokám. Jó, abbahagyom, sci-fi, rémes vagy lelkesítő, mit tudom én.
Azt tudom, hogy az ember fogalma: tágul. Kész a génkönyv, kész nagyjából az a lánc is, amelyen nyomon követhető, hogyan lettünk a főemlősök főnöke, az egyetlenek (bár ez nem biztos), akik előre elképzelnek, majd meg is valósítanak valamit. Akik számtalan módon meg is őrzik azt, amit eleik elképzeltek, akár megvalósítják, akár nem. Az emberfogalom alapja e tervszerű képzelet, tudatos érzékelés, és bár ez a meghatározás talán a barlang óta nem tágult, azért mégis.
Tágul, főleg az utóbbi fél évszázadban, a szabadság. Nemcsak, sőt nem is elsősorban a politikai, hogy az anyagiról most ne is beszéljünk. Hanem az úgynevezett emberi. A világ nagy részén már majdnem embernek számít a nő és a gyerek, ne legyintsünk: nagy szó hétezer belátható esztendő után. Egyébként is, az emberfogalom szabadító tágulása éppen a nő és a gyerek lassú (vagy rohamos) felszabadulásának köszönhető. Bő ötven éve lehetséges a tömeges, hétköznapi születésszabályozás, a fogamzásgátló tabletta szemléleti, életmódbeli, erkölcsi forradalmának sodrása még véget sem ért. Egy ideje nemcsak a gyermekvállalás tényét, időpontját határozhatjuk meg, hanem a gyermek nemét is megtervezhetjük. Hosszabb ideje "gyártunk" is embert, erkölcsileg és technikailag is messze túl a biológiai szaporodáson. Közel, nagyon közel az idő, amikor a lényeget tekintve előre fogjuk látni, hogy az adott embrió milyen fő adottságokkal cseperedne, és el fogjuk dönteni, hagyjuk-e vagy sem. Van, amikor már most sem hagyjuk. Közel az is, hogy e fő tulajdonságok egy részét előre elképzelhetjük, megterveztethetjük, kiviteleztethetjük valamilyen, mondjuk, génmódosítással.
Ma még csak eldönthetetlen hitvita, mikor kezdődik az emberi élet, hány sejtosztódástól ember a magzat, és mikortól vannak emberi jogai a mama hasában. Ugyanígy eldönthetetlen hitvita, mikor és ki vethet véget az életének, eutanáziával, halálbüntetéssel például. Ám ami ma még "csak" meggyőződési, erkölcsi kérdés, az nemsokára - bocsánat a kifejezésért - technikai kérdés is lesz. A mai nemzedékeknek nyilván beláthatatlan és felfoghatatlan, amit a tudomány a jövendő generációk elé tár a széles értelemben vett embertan minden területén. Nincs kizárva, hogy az apamentes, pontosabban személytelen apától való gyermekvállalás tömegjelenség lesz, ahogy már ma a fejlett világban több gyermek nevelkedik úgynevezett biológiai apjától távol és függetlenül, mint édes szülőpárosának közvetlen környezetében. De az sem kizárható, hogy személytelen anyától való gyermeket fogad örökbe magának valaki, nő vagy férfi, az se számít majd igazán.
Bárhogy alakul persze, a lombik mélyén mindig az ember folytatása ül, és lehet, hogy az egész fönti okoskodás leegyszerűsödik a fajfenntartás kategóriájára. Ahogy az egyedi szaporodás "elszakadt" az örömszerzés vágyától, úgy maga a szaporodás és utódgondozás egyre inkább elszakadhat a hagyományos család fogalomkörétől. Már vannak országok, ahol kisebbségbe kerültek a hagyományos családok. Monogámia, a szó szoros értelmében véve, szinte már nem is létezik. Nem tudom, egyáltalán hány olyan magyar család van manapság, ahol a négy nagyszülőig bezárólag mindenki édes rokon lenne. És amikor a családról beszélünk, hol is van a rokonság határa? Nyilván ott, ahol a rendszeres, kölcsönösen gondoskodó kapcsolat határa húzódik. Ezen túl a vérrokon és a házassági rokon sem rokon igazán, ezen belülre viszont vadidegen is bekerülhet.
De: közben a nagycsaládi, kláni és törzsi kapcsolatok még európai társadalmakban is fennmaradtak, sokadszor jelezve, hogy az ember mennyire társadalmi lény. Vagy mennyire is? Korábban az agglegény és vénlány furcsának számított, ma divat a szingli. Magányosok százmilliói élnek egyszemélyes háztartásokban, és nemcsak már özvegyek vagy még hajadonok, hanem középkorúak. Az egyszemélyes család persze attól lehetséges, hogy egy ideje egyszemélyes gazdasági-szociális egységként is lehetséges funkcionálni, ami a múlt század közepéig szinte fizikai képtelenség volt.
Amerre eddig mentünk, ott minden ellentmondással együtt, de szabadabb lett az ember. Menjünk másfelé.
A szerv- és arcátültetések óta, ne féljünk kimondani, új szolgáltatást nyitott az öröktől létező emberkereskedelem: van alkatrész is. (És illegális szervkereskedelem.) Egyelőre csak donortól, nemsokára lehet gyártani is, őssejtből, azaz előre gyártott embrióból. Ha jól tudom, most tizenhat sejtig szabad osztódni hagyni a... mit is? És miért pont itt van a határ?
Ha a születés határa bizonytalan, akkor milyen halál határa? Nem a klinikai halálé, hanem azé, amikor az orvosnak döntenie kell: meddig folytatja a méregdrága és minden valószínűség szerint reménytelen kezelést? Most nem az eutanáziára gondolok, hanem arra, hogy a tudomány fejlődésével egyre több esetben lesz fenntartható néhány életfunkció, még akkor is, ha az adott beteg sosem lesz már érző ember.
De hogyan is szabad errefelé menni, hiszen e nyomvonalon gyorsan eljutunk odáig, hogy az egyébként érző, de nagyon öreg vagy beteg ember "mire jó egyáltalán?" És ha, mint egyre gyakrabban, nem gondozza a család, akkor milyen társadalmi és gazdasági szervezet gondozza? És minek alapján?
Az élet szentsége, persze. Csakhogy: olyan fél évezrede létezik az emberfogalom második fő meghatározója is. A méltóság. Az egyes ember méltósága, amit nap mint nap ezerszer semmibe vesznek (veszünk) ugyan, de a tudatunkba már bevésődött. Hatalmas tágulás. Még akkor is, ha a másik irányba lépve azt látni, hogy az emberi test immár megszokott piaci áru, nemcsak mint munkaerő, hanem a test, mint olyan. S mert nem bírunk másképp vele, inkább besoroltuk a tisztes foglalkozások körébe a szexipart, azaz: az emberi méltóságba immár belefér a prostituált, mint olyan. Tényleg?
Egyébként is: vajon hogyan lehetséges, hogy az emberi méltóságba még mindig belefér a háború, például? Az élet szentségét rendre, mondhatni állandóan fölülírja, kivétel nélkül mindegyik kultúrkörben, az ember tervszerűen, tömegesen embert pusztító képessége és gyakorlata. Pedig ez nem evolúciós örökség, állatok ilyet nem csinálnak. Lehet, hogy ez is az emberfogalom része? Ne adj' isten, még tágul is?!
Ámbár fölcsillanni látszik az örök béke reménye e világon is, és köszönhetjük megint a tudománynak. Állítólag az úgynevezett nem halálos fegyverek korszaka virrad, a katonai célok nemsokára élőerő-pusztítás nélkül is elérhetőek lesznek. Ahogy megértük az emberiesség nevében folytatott háborúkat, úgy megláthatjuk az emberölés nélkülieket is, nagy fordulat lesz.
De közben mitől maradok ember, ha (vegyük az optimális jövőt) már a fogamzásom előtt alaposan megterveztek, a fogamzás után rögtön kijavították kisebb-nagyobb genetikai hibáimat, aztán gépesítetten-tervezetten erre meg arra kitanítottak, dolgoztam, szabadidőztem, közben meg-megkopó alkatrészeimet szükség szerint cserélgetve viszonylag jól elvagyok az első klónozásig, amit én magam, vagy valamely hívem akkor rendel meg az erre szakosodott vállalkozótól, amikor én már elérkeztem az emberi kor végső határáig (ha jól tudom, 124 esztendő)? És, eltekintve tradicionális gyártású, biológiai utódaimtól, ki jön utánam a 125. évben?
Vajon lesz-e még értelme az emberfogalomban olyasminek, hogy alkotás, szeretet, gyarlóság? Elsírja-e magát valaki egy megható, de kitalált történeten, egy szépre sikerült, ám az élet konkrétumait tekintve teljesen érdektelen verssoron? Megsajnáljuk-e a sánta verebet, miközben a szomszéd udvarára átdobjuk a szemetet? Egyáltalán, érdemes az ember fogalmával ennyit vacakolni?
Vagy talán elég annyi, ha egy évben egyszer megünnepeljük egy kétezer-valahány esztendős férfiú kijelölt születésnapját, csakhogy egy kicsit emberibbnek érezzük magunkat. Legalább halvány fogalmunk legyen magunkról.
