És mint minden forradalom, fordulhat jóra, rosszra. A legszebb küzdelmet, a személyeset, sokszor már a végső és ünnepélyes, biológiailag mindenképpen megsemmisítő vereség előtt elveszíti az ember.

Legalább ilyen sokszor azonban odáig történhet - valaki.

Alig kell hozzá valami. Talán csak annyi, amennyiből az élet lett a Földön. Egyszer csak... Minden kedvezőtlen előjel ellenére.

Sok ember egyetlen reménye a születés forradalma. Hogy minden ellenkező előjelet cáfolva csodát tehet legalább mással, csodájára járhat majd tán magának.

A kezdet mindig legalább kétesélyes. Ahogyan már akkor is az volt, amikor Heródes az Idő előtt jóslatot kapott arról, hogy megszületik, akit az általa elnyomottak majd megváltónak, királyuknak hisznek, s aki ezért veszélyt jelent a számára életet jelentő trónra. A betlehemi gyerekgyilkos e jóslat jegyében ölette meg a csecsemőket. A sors a maga módján mégis betelt. De nem rajta, aki elől elrejtették Jézust. A példa beszéde szerint tehát azóta is, ha van, ki meglássa, az ember sorsa bizony jósolható. Nincs visszaút a sziklabarlangba. Ha nem az isteni kegyelem, akkor - mint természetes - a gének, a környezet, a szülők szava, tekintete, az iskolák és a nagyobb közösségek erőterei szinte kényszerpályán viszik valamerre az embert. És ezen belül is bármi megtörténhet. A betlehemi jóslat is csak gyenge vázlat volt ahhoz képest, ami történt.

Van azonban, hogy a jós néma marad, elfordul. Azért, hogy a mindenki által láthatót mormolja ki varázsszavaival, nem fárasztja magát. Ahol az önbeteljesítésnek nincs segítő orákuluma, a csend sem ígéretes. Aki szegénynek születik, az is marad, ha talán más formában is, mint azok, akiktől örökül kapta a semmit. Itt is, ahol a rossz sors túl sűrűn rosszabbra fordul. (Nem a Himnuszból, hanem sokszorosan reprezentatív mintán vett mérésből idézve.) A születésben ezért nem könnyen ismerhető fel a forradalom ígérete. Az iskolák messzebbre tolják egymástól a következő generációt még annál is, amilyen távolságra a szülők vannak egymástól, jól lehet, már az is sokak számára bejárhatatlan. A lényegen nem változtat tán az sem, hogy a szegénység ma fizikailag kevésbé elviselhetetlen. Minden más tekintetben egy permanens elmúlás. És mégis: sorra a leginkább oxigénhiányos állapotból robbannak ki a legmagasabbra szálló emberek. Azok is, akik közül itt megszólítjuk a zsenik nevelőjét, a későn jövő matematikus, a semmit meg nem tagadó egykori és mai énekest. Mindig ugyanaz a megszégyenítően egyszerű igazság a kezükben: akarat és áldozatkészség. A gének trambulinjától a csillagállásokig húzható íven - e két végponton alább külön írásokban is elidőzünk - úgy mutatja magát a sors, mintha más sem kellene a csodához, csak a felismerés. A Legyen. Ami van is.