A legendás szakvezető négyszer (1958, 1962, 1966, 1978) irányította a nemzeti együttest világbajnokságon és tevékeny részese volt az 1960-as olimpián bronzérmet nyert válogatott sikerének. 1964-ben szövetségi kapitányként tevékeny részese volt az aranyérmes válogatott sikerének, noha nem utazott ki Tokióba, így Lakat Károly vezette a nemzeti együttest az ötkarikás játékokon.

2000-ben az Európai Labdarúgó Szövetség életműdíjat adományozott számára, 2001-től a Nemzeti Labdarúgó Akadémia tanácsadó testületének tagjaként a magyar labdarúgó-utánpótlás elhivatott támogatójaként is dolgozott.

Baróti Lajos játékosként kétszer lépett pályára a válogatottban, míg szövetségi kapitányként 1957. december 22. és 1966. július 23., illetve 1975. május 7. és 1978. június 10. között tevékenykedett.

Baróti Lajos temetéséről a család később intézkedik.

"A legjobb magyar edző távozott az élők sorából, egy olyan szaktekintély, akit nem csak itthon, hanem a világon mindenhol ismertek és elismertek. Köztudomású, hogy Baróti Lajos ült a legtöbbször a magyar válogatott kispadján, ám én azt tartom a legfontosabbnak, hogy első kapitánykodása idején megszakítás nélkül kilenc évig látta el feladatát, s négy világbajnokságon irányította válogatottunkat. Baróti edzőlegenda, aki életművével a futballedzőség alaptörvényeit véste gránitba: a kitartásét és a csapatépítését" - nyilatkozta Bozóky Imre, az MLSZ elnöke.

"Nagyon régóta ismertem, 1946-ban Szegeden a Doroggal játszottam ellene, majd később Győrben is. 1957-től 62-ig volt a szövetségi kapitányom, nagyon tiszteltem rendkívüli egyéniség volt, emberileg és szakmailag is. Bármennyire is felkészülünk a búcsúra, amikor megtörténik, nagyon nehéz elfogadni. Az utóbbi időben is sokat találkoztunk, váratlanul ért a hír. Neki köszönhető, hogy 1956 után egy új nagycsapatot sikerült felépíteni. 1962-ben Chilében ez a gárda rászolgált volna egy világbajnoki döntőre" - nyilatkozta Grosics Gyula.

"Nagyon nehéz róla beszélnem, mesterem volt az Újpestben és a válogatottban is. Nagyszerű ember volt, a legjobb edző, akivel valaha együtt dolgoztam" - mondta Bene Ferenc.

"Mérhetetlen nagy fájdalmat érzek. Nemrég találkoztunk, Lajos bácsi úgy nézett ki, mint egy 65 éves, tele volt energiával. Soha sem felejtem el, nála lettem először válogatott 1975-ben. Fantasztikusan szerette minden játékosát, valamennyiünkkel úgy bánt, mintha a saját fiai lennénk. Borzasztó veszteség érte a magyar futballt" - emlékezett vissza Nyilasi Tibor.

(MTI)