Sokan gondolják, hogy léteznek olyan titokzatos természeti erők, amelyeket talán sohasem fogunk teljesen megismerni. De attól még, hogy például hisz a kísértetekben vagy a telepátiában, nem lesz valaki vallásos. „A vallásosság abban áll, hogy azt hisszük, bármit fedezünk is fel a világban, az nem tartalmazhatja a világ titkát vagy értelmét. A vallásos ember két részre osztja a világot. Az egyik rész hozzáférhető az emberi megismerés számára, a másik nem. És a vallásos ember számára ez a másik rész a lényeges.”

Jan Philipp Reemtsma jellemzi így a vallást. A német irodalomtudós és publicista fiatalon pénzzé tette örökségét, egy hatalmas dohánykonszern résztulajdonát, s teljesen a jótékonyságnak és a tudománynak szentelte életét. Ma az általa alapított Hamburger Institut für Sozialforschung elnöke.

Reemtsma nem akarja a vallásosság kimerítő jellemzését adni, mindössze az a célja, hogy felhívja a figyelmet a hívők és nemhívők közti áthidalhatatlan ellentétre.

A hívő ember azt gondolja, hogy vallásának hagyománya, intézményei és papjai kiváltságos hozzáférést biztosítanak az emberi megismerés számára hozzáférhetetlen igazságokhoz. A nem hívő viszont nem fogadja el, hogy bárkinek volna ilyen kiváltságos hozzáférése bármiféle igazsághoz. Mind a kettő azt gondolja a másikról, hogy alapvető tévedésben van.

Lehetséges-e akkor, hogy tisztelettel viseltessenek egymás iránt? – kérdezi Reemtsma egy előadásában, amely az Eurozine-ban olvasható (angol fordításban is).

Igen, de csak olyan feltételekkel, amelyeket egyik félnek sem könnyű elfogadnia. A legnehezebb talán az, hogy mind a hívőnek, mind a nem hívőnek tudomásul kell vennie: olyan alapon kap tiszteletet a másiktól, amely kevéssé fontos vagy elfogadhatatlan a számára.

A világi társadalom ugyanolyan tisztelettel viseltetik a vallásos emberrel szemben, mint a nem vallásossal. A magánélet szabadságát tiszteli. Ez azt jelenti, „hogy nem foglalkozik azzal, ami a vallásos ember számára a legfontosabb”. Amennyiben magam nem vagyok vallásos – mondja Reemtsma –, „nem az iránt érzek tiszteletet, amit a vallásos ember szentnek tart, hanem az egyént tisztelem benne”.

A vallásos ember pedig olyasvalamiért fogja tisztelni a nem vallásosat, amit az egyáltalán nem ismer el. Nevezetesen azért, mert az is potenciális hívő.

A hívő sérelmesnek érzi, hogy a világi társadalom magánvéleménnyé fokozza le a hit igazságát. A nem hívő meg azt sérelmezi, hogy a hívők tévelygő és jó útra terelendő bűnösnek tekintik, mert nem fogadja el azt, amiben ők hisznek.

A tisztelet ilyen körülmények között „csak abból a meggyőződésből táplálkozhat, hogy jobb a kölcsönös tisztelet alapján együtt élni, mint anélkül”. Amire a vallását komolyan vevő ember azt mondhatja, hogy Reemtsma a végén mégiscsak a világi együttélés értékeit részesíti előnyben.

Ezt ő sem tagadja. Előadása „a vallásosság iránti tiszteletről” és „a világi társadalom büszkeségéről” szól.