Ide szórták az építőkockáimat
Újra kéne írni a magyar művészettörténetet. Ezzel fogad galériája dolgozószobájában Kieselbach Tamás. A főnöki szoba padlótól plafonig fekete. Feketében van Kieselbach is, garbótól bakancsig. Mondják róla, nem fukarkodik saját kiadású művészettörténeti albumaival, kérés nélkül küldi ezeket könyvtárnak, múzeumnak, tanszéknek, sőt időnként lakberendezőket, dizájnereket is megkínál velük. A megajándékozott meg bizonyára zavarban van, gondolja, ekkora ajándékért - a köteteket a boltokban tízezrekért árulják - nyilván elvárnak tőle valamit.
Kieselbach viszont állítja: már túl van azon, hogy közvetlen és gyors hasznot akarjon egy-egy befektetésétől. Nemrég például egy kevéssé ismert chicagói galéria aukciós tételei között felbukkant Rippl-Rónai-képről küldött szét kör e-mailt a hazai médiumoknak. Elsődleges motivációja - jó áron megszerezni a festményt - azonnal köddé vált, amint az amerikaiak a mű eredetiségvizsgálatához szakértőnek kérték fel. Úgy volt vele, ha már ő nem veheti meg a képet, robbanjon be ez a képzőművészeti szenzáció a sajtóba. Ráfér az ilyesmi a világ árverésein méltatlanul mellőzött magyar festészetre, másrészt - csöppnyi haszon: saját véleménye a Kieselbach Galéria nevével együtt tucatszor megfordul a médiában.
Radikálisan kellene megváltoztatni a magyar képzőművészetről alkotott képet - ez a mondat a galéria honlapján olvasható, s benne van a műkereskedő szinte valamennyi nyilatkozatában és könyvében. Legutóbb a Radnai Béla gyűjteményéről szólóban. Meglepő módon a kollekcióról készült album épp az idei Antik Enteriőr tárlat megnyitójára készült el. A bemutatóra még a gyűjtemény egyik legjellemzőbb alkotójának, Szőnyi Istvánnak ősz lánya is hazasietett Rómából. A sajtótájékoztatón éppolyan vörös kárpitos fotelben ült Szőnyi Zsuzsa, mint amilyenben édesanyját láthattuk a mögötte lévő festményen. A műcsarnoki tárlat pedig éppen néhány nappal előzte meg a Radnai-kollekció állandó kiállítássá válását a győri Esterházy-kastélyban.
Miért olyan fontos Kieselbachnak, hogy mindez pontosan így alakuljon? Miért ajándékozott két éve Mednyánszky-festményt egy kiállításlátogatónak, aki hajlandó volt arra, hogy a játék kedvéért ugyanúgy öltözzön fel, mint az épp akkor megjelent Kieselbach-album címlapján látható alakok? Pontosan tudja a galériás, mit gondolnak róla az emberek: ennyi pénzzel megengedhet magának egyet s mást.
- Tizenhat éves koromtól csak az érdekel, hogy műkereskedő legyek. Hetente többször a bizományi boltokat jártam, hétvégenként az Ecseri piacon üzleteltem. Egy művészettörténeti versenyen azt mondták, a pályázók ismerjék a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria anyagát, erre megtanultam az ottani összes műtárgyat. Elbűvöltek a képek, főleg, hogy kamaszként olyan pszeudovilágban éltem, amire a Fábry-féle dizájncenter emlékeztet. Ma viccesnek hat, én akkor menekültem belőle.
Kassai családi házukból került elő az impresszionista Heinrich von Zügel egyik olajfestménye - ez volt Kieselbach Tamás első igazán értékes képe. Folytatta metszetekkel, művészettörténész hallgatóként pedig már komoly jövedelme és kollekciója volt. Gyűjtés közben az is megfordult a fejében, nem árt, ha "konvertibilis" képeket vesz, mert, ha mindet eladná, külföldön új életet kezdhetne.
- Ha már ennyit gyűjtöttem, zárjuk le ezt a szakaszt egy könyvvel, hogy nyoma maradjon - gondolta a kilencvenes évek elején, és szakírót kért fel, készítsen monográfiát akkori gyűjteményéről. A szerző majdnem két évet késett a leadással, ezalatt a galériás fontos felismerésre jutott: - Amióta az eszemet tudom, elvágyódom ebből az országból, de rájöttem, nekem mégis ide szórták az építőkockáimat. Ezekből kell kiraknom valamit. Közben tudom, az én szakmámban Magyarország a periféria. Világos lett az is, az értékítéletemet, a reakcióimat, az ötleteimet nem tarthatom tovább magamban. Itt van például Mednyánszky - mutat az irodapolcnak támasztott vászonra -, az egyik legérdekesebb festőnk. Lényeges adalékok hosszú ideig hiányoztak a róla szóló monográfiákból. Igazán elevenen és izgalmasan máig nem sikerült őt bemutatni. Említhetnénk Szobotka Imrét is, akinek 1913-1914 között festett, elképesztően fontos kubista képeiről alig tudunk valamit. Most két jelentős műve felbukkant egy németországi aukción. Az ehhez hasonló, megkerült festményekért kell újraírni a magyar művészettörténetet. De említhetjük Farkas Istvánt is - a galériás háta mögött a festő egyik főműve -, akinek szorongásos, jellegzetesen közép-európai életérzést sugalló festészete szintén kitörési pontja lehetne a magyar képzőművészetnek.
Nyomatékul enciklopédia méretű kétkötetes albumot emel le a polcról. A német festő, Hans Purrmann monográfiáját, aki az 1910-es években Henri Matisse tanítványa volt. Akárcsak Perlrott Csaba Vilmos. A róla szóló magyar kiadvány alig vastagabb egy telefonregiszternél.
- Hiánypótlásként születik nálunk mostanában egy csomó művészettörténeti munka. Akad köztük jó néhány kiváló, ugyanakkor igénytelen is. Utóbbi szerzői pedig arra panaszkodnak: nem adott rá elég pénzt az állam vagy a szponzor. Tőlem viszont távol áll ez a "semminél ez is jobb" mentalitás. Nem állítom, hogy a magyar festészet mind között a legkiválóbb, ám vannak egyedülálló szeletei. De mintha nem a megfelelő borokat kínálnánk a tökéletesnek ígérkező ételsorhoz, elrontjuk az egész prezentációt, ha nem pont azt sugalljuk, ami kivételes. Állítom, ha megtaláljuk a történetünk vezérfonalát, tartalommal és érzelmekkel töltjük meg a márkát: magyar festészet, az "berobbanhat" a világ művészeti életébe!
