Dr. Csernus: A bulvármédiában az utóbbi időben alig szerepelek. Minden eszközt megragadok, hogy megszűrjem azokat a médiumokat, ahol mások szeretnék, hogy megjelenjek. Emiatt úgy érzem, hogy a médiában történő szerepléseknek véget vetek. Elsősorban és csakis orvos vagyok. Azt tudom, hogy profitért megcsináltak, fel- és kihasználtak, de ugyanazt kontrában megcsináltam velük is én is. Ezt egy pár tévés személynek elmondtam a legelején, hogy a médiát arra használom fel, hogy belső lelki folyamatokról egyszerű szavakkal juttassak el üzeneteket akár 8 általánost végzett embernek is. Mindezeket nagyon sokan fejlett nyelvezettel, sok helyen megfogalmazták már. Azokkal, akik a bonyolult szövegeket nem értik, nem sokan foglalkoznak, pedig a szakiskolát végzett szülők is éppúgy nevelnek gyerekeket, mint magas végzettségűek. És nem dagonyázom a médiaposványban.

Linda: No, a Doki összeütött egy könyvet, így karácsonyra, vigyék! Megvettem, de nagyot csalódtam. Közhelyeket puffogtat, vannak benne értelmes dolgok, de azt 10 oldalban össze lehetett volna foglalni. Ehelyett körülvette magát 4 hódolójával, plusz az ördög ügyvédje, aki a Doki másik énje lehet. És szinte úgy kerül tálalásra, hogy aki nem úgy neveli a kölkét, ahogy azt Dr. Csernus Imre pszichiáter úr elképzeli. Mellesleg 40 évesen még mindig gyermektelen, ami önmagában nem gáz, csak én sem adok tanácsokat az állatorvosnak, ha fuldoklik a kutyám.

Dr. Csernus: Szinte minden közhelynek számít. De akkor nem értem azt, hogy ezeket az általánosan tudott igazságokat az emberek miért nem tudják átvinni az életükbe? Miért látok ilyen sok boldogtalan embert? Miért van ilyen sok megkeseredett ember a metrókon? Karácsony előtt sem mosolygó emberek közlekednek az utcákon, hanem dudáló kurvaanyázók. Számos ember retteg attól, hogy Szenteste milyen viták fognak kirobbanni. Remélem, hogy a kisasszony mindezt nem fogja átélni. Mindezek ajánlások, nem kötelező megfogadni. Nem vettem magam körül négy hódolómmal, hanem kerestem olyan embereket, akik mindezt átélték, és ezt meg szerették volna osztani másokkal. Azt hiszem, hogy kívülállóként objektívebb véleményt tudok mondani egy folyamatról, mint azok, akik ebben benne vannak. Én sem tudok segíteni a saját családtagjaimon, a konfliktusaikban, mivel ott szubjektív vagyok. Ilyenkor az elfogadást tanulom, miközben látom, hogy a szeretteim hogyan menetelnek a kudarcaik felé úgy, hogy nem tudok segíteni.

Martonka: Úgy tűnik, hogy nincs is olyan ember, aki alkalmas lenne rá, hogy gyereket vállaljon és neveljen. Mindenki küzd valamivel, és ez talán nem is a kor hozománya, így volt ez mindig. Ahogyan egy pszichiáternek is lehetnek lelki problémái, úgy egy szülőnek is, és mégis "végzi a dolgát" mindekettő.

Dr. Csernus: Persze, mind a kettő végzi a dolgát, csak nem mindegy, hogy milyen hatékonysággal. Gondolhatjuk magunkról azt, hogy jó szülők, vagy jó pszichiáterek vagyunk, ezt úgyis a környezet fogja utólag megmondani. Szülők esetében ezt a felnőtt gyerek kiegyensúlyozottsága fogja megmutatni, pszichiáterek esetében pedig a talpra állt ember. A talpra állás nem azt jelenti, hogy az illető embernek soha többé nem lesznek kudarcai, negatív élményei, feszültségei vagy rossz közérzete, hanem azt, hogy mindezekből milyen gyorsan mászik ki. Van, aki egy adott negatívumban eltölt tíz évet, majd rájön sok mindenre, felismeri a pokolból vezető lépcsőfokokat, és már csak egy hetet tölt el ott. A folyamatos öncsiszolás a megoldás, és mindennek a gyakorlatba történő átvitele. Lelki problémák? Inkább megoldandó megmérettetések. Ezek adják a megfelelő önbizalmat.

Warum: Úgy érzem, "fején találta a szöget" a család problematikával. Szívszorító látni azokat a gyerekeket, akit látszólag úgy nőnek fel, hogy mindenük megvan, valójában viszont egyedül vannak. Melyek azok az alapvető feladatok, amelyet el kell látnia a családnak, és mi ebben az anya, az apa és a házastársak együttes felelőssége?

Dr. Csernus: Az egyik legfontosabb és alapvető feladat az, hogy az anyának és az apának a maga szerepét illetően hitelesnek kell lennie. Mint nevelők, mint érző emberek, mint önmaguk külsejét-belsejét ápoló emberek, mint barátok, mint ... Tehát az életük összes szerepében jól kell funkcionálniuk.

Fbalazs: A gyerek sosem hibás? Az összes válaszban a szülőt hibáztatod, pedig egy "gyereknek" (14-18 év körül) van képe arról, hogy mi volna a helyes. Ha nem tudja hogyan valósítsa meg, az más, mintha ezt nem is keresi. A utóbbi szerintem a gyereknek legalább annyira hibája, mint a szülőnek, ha nem veszi észre hogy segítenie kéne ebben a keresésben.

Dr. Csernus: De, a gyerek is hibás. Neki is megvan a saját felelőssége az életét illetően, hiszen nem a szülő felel a táblánál. Nem hiszek abban, hogy 18 éves korban a felelősség egyik napról a másikra rászakad a gyerekre. A felelősség inkább fokozódik. A nyolcévesnek is megvan a sajátja és a 16 évesnek is. Az egyiknek persze kisebb. De mi felnőttek mutatunk egy követhető, "követendő" mintát. Ezért a mi felelősségünk - úgy gondolom - sokkal nagyobb, mint a gyereké.

TANÁR: Gyakran panaszkodnak családok, hogy "rossz" a gyerek, akárhogy fegyelmezik, másoknál viszont a fegyelmezés sok lett, túl "jó" a gyerek.

Dr. Csernus: Az tény, hogy nagyon sok szülő számára a "jó gyerek" azt jelenti, hogy olyan, mint a befőtt, ott van a polcon, különösebb port nem kavar. De az is érdekes, hogy ezek a „jó gyerekek”, akik jól tanulnak, jól sportolnak, a szüleik jó gyerekei, bennük mennyi feszültség halmozódik fel, amelyekkel a szülők nem foglalkoznak, mert a gyerek jó. A kezdeti jó gyerekekből később masszív lázadók lesznek, csak a manipulációikat már okosan teszik. Lehet, hogy jók, de nem biztos, hogy jól is vannak. A "rossz gyerek", aki nem hódol be, az öntörvényűségével több kudarcot, frusztrációt halmoz fel magának, mint amennyit el tudna viselni, így ezekből a gyerekekből fiatalon kiégett, megkeseredett emberek lehetnek. A szülő nagyon sok hibát követ el. Az egyik az, hogy soha nem vallja be a gyereke előtt, hogy ő is ember, és hibázhat. Ezért soha nem kér bocsánatot. A következő az, hogy nagyon sok fiatal, akiből szülő lesz, nem rendelkezik megfelelő önismerettel. Nagyon sok belső háború, frusztráció kíséri, amelyeket megoldandó konfliktusként továbbad a gyerekének. A verés nagyon sokszor lehet pótcselekvés, mivel előszeretettel azokat bántjuk meg, akiket szeretünk. Mivel a bántást otthon komolyabb következmények nélkül megtehetjük, a másik úgyis megbocsát. Csak a sok kicsi sokra fog menni. Ilyenkor következnek be derült égből villámcsapásként a válások, a megcsalások. A megoldás az adott frusztrációval történő szembenézés lenne. Főnökeinkkel szembeni frusztrációnkat ne a gyereken vezessük le. Mivel nem ő tehet erről, hanem a főnök.

Alraz: Igaz-e, hogy a gyerek csak 6 éves kora előtt nevelhető igazán, és ha akkor elhanyagoltuk, később már nem pótolhatjuk be?

Dr. Csernus: Nem igaz, később is helyrebillenthetők a dolgok, csak macerásabb. Sok ember azt gondolja, hogy az elszúrt gyerek nem nevelhető, ez akkor igaz, amikor a szülő - nevelő nem hajlandó önmagába nézni, és a hibáit csiszolni. Mivel ezeket az álszentségeket a gyerek észreveszi, és ennek következtében a szülő megszűnik hitelesnek lenni mint szülő.

TANÁR: Hogyan csökkenthető a válás előtti-utáni trauma a gyerekeknél?

Dr. Csernus: A gyerekek már azelőtt érzékelik a szülők közötti irgalmatlan feszültségeket, mielőtt ezt akár bevallanák önmaguknak is. Magamban mosolygok, amikor párkapcsolati krízisben lévő szülők beszélnek arról, hogy a gyerek előtt nem vitáznak. Az lehet, hogy szavakkal nem teszik ezt, de mi van azokkal az érzésekkel, amikor a papa a szeretőjétől hazaér, tele bűntudattal, és hazugságból átnyújt egy csokor virágot a mamának? A gyerek ilyenkor nem az illuzórikus boldogságot vagy békét érzi, hanem azt a feszült vibrálást, ami a szülők között zajlik. És ez sokszor éveken keresztül tart. Válás előtti-utáni trauma csakis őszinte kommunikációval csökkenthető és szüntethető meg. Amikor a két szülő meg tudja beszélni a gyerekével azt, hogy a papa és a mama szétment, az nem azért van, mert őt nem szereti valamelyik, hanem azért van, mert már nem puszilkodva szeretik egymást. A gyerek már kiskorától tudja, hogy a puszilkodás (csók) a kiegyensúlyozott párkapcsolat része. Ha a puszilkodás megszűnik, akkor gyerekfejjel össze tudja kötni azt, hogy két ember között megszűnt a megfelelő érzelmi kötelék, és ennek nem ő az oka. Így elfogadja azt is, hogy neki megmarad az apja és az anyja, de azok nem fognak együtt élni.

Librandi: Ajánlja-e a külsőre irányuló megerősítést vagy sem?
Dr. Csernus: Pozitív megerősítés is éppúgy szükséges, mint a negatív. A dicséret erről szól. Az is biztos, hogy sokan közülünk mindezt nem tudjuk megtenni. Szükséges megtalálni az egészséges egyensúlyt a dicséret és a negatív kritikák között. Ha valaki csak a rosszat hallja, akkor el fogja hinni, hogy ő csökkent értékű. Ha valakinek az ellenkezőjét mondják, akkor azt fogja hinni, hogy ő az isten. Egyik sem a valóság. A jó nincsen rossz nélkül. Ezért a dicséret elengedhetetlen a kiegyensúlyozott léthez. Nem a külsőre irányuló megerősítésre gondolok csak, mivel az ápoltság megléte egy embernél fontos, de éppúgy fontos a csiszolt belő szépségének a kimondása is.

Wellboxe: A marihuána vitája kapcsán a könyvben is felmerült a holland példa, hogy ott azért lehet legális, mert mentálhigiénésen sokkal fejlettebbek nálunk. De ha valaki mentálisan rendben van, akkor az miért használ drogot vagy alkoholt a feszültség levezetésére?

Dr. Csernus: Ha valaki jól érzi magát, és a drogot vagy a piát nem a feszültség levezetésére használja, és nem is azért, hogy jobban érezze magát, akkor ő tudja használni a drogot, és nem a drog fogja használni őt. Tehát mértéket tud tartani. A mérték az aranyközépút. Ezen az úton manapság nagyon kevesen tudnak (egyelőre) járni.

Beolvasó: Miért hiszi, hogy sérült, bántott, elhanyagolt emberek arcába vágva sokkoló igazságait, azok ettől meggyógyulnak?

Dr. Csernus: Közhely adott helyzetben használva a legnagyobb igazságtartalommal bíró dolog. Az általam, a könyvben szereplő pedagógus, szülő és serdülő által leírt dolgok már sok helyen megjelentek. A "sokkoló igazságok" kimondása nem fogja meggyógyítani a fent említett embereket, hanem esetleg hozzásegíteni ahhoz, hogy ezeket az önátkúrásokat az illetők elkezdjék megváltoztatni. A változtatás mindig úgy indul, hogy először kimondom azt, ami fáj, amivel becsapom magam. Ha a kimondás nem következik be, akkor nincs változtatás. A kimondás a változtatás első lépése.

Hiuz: Vallja be, hogy a társadalom, a „szülők lelkiismeretének ébresztője” szerep ugyanolyan önmutogatás, mint a médiában vállalt szerepei! Bár szeretem a Dokiban, hogy indulatos, nagyon tudnék vele ordítozni!

Dr. Csernus: Az, hogy ordibálásra reagálnak az emberek, az a mai kor vívmánya, mivel az árnyalt hangot, reklámot, meg sem hallják, meg sem látják. Ezért a reklámok is az utóbbi időben egyre erőszakosabbak, agresszívebbek, mivel az emberek csak erre kapják fel a fejüket. Társadalmi folyamatokat visszafordítani lehet, mert vannak már, akik nem a klasszikus sablonmódszerekkel szeretnék nevelni a gyerekeiket, hanem egyre fontosabb a nevelésben az érzelmek, érzések kinyilvánítása. Ezeket az elszúrt társadalmi folyamatokat már sok ember saját életében másként csinálja. A tanácsadás és az erőszakos hittérítés között az a különbség, hogy a tanácsadásnál az illetőt megkeresik, aki különböző alternatívákat ajánl fel. Ezt csinálom én.

Dr. Csernus Imre