Mi mehet a piszoárba?
Az elmúlt napokban a vállalati társadalmi felelősségvállalás (CSR), illetve annak hiánya sokat szerepelt a hírújságok oldalain. Nem olvastak róla? Dehogynem - csak nem vették észre. A napokban a Suzuki esztergomi gyára előtt tüntettek a szakszervezetek. Az ellen tiltakoztak, hogy a Suzuki munkavállalói különösen kiszolgáltatott - más megfogalmazásban: megalázó - helyzetben vannak: még WC-re sem akkor mehetnek, amikor szeretnének, és piszoár sincs elég. Fogyatékkal élő emberek pert indítottak az OTP ellen. Vakok és gyengén látók nem tudnak ATM-eken keresztül pénzükhöz jutni - vagy csak jelentős megaláztatás és jogsérelem után -, kerekes székkel hasonló a helyzet. A tudatos vásárlók - ne vásárolj semmit nappal - tiltakoztak a túlzó fogyasztás ellen. A Társaság a szabadságjogokért tiltakozott, hogy egyes cégek vizeletdrogtesztekkel próbálják vegzálni munkatársaikat. Végre.
Miért végre? Mert ott próbálják orvosolni a problémát, ahol azt orvosolni lehet, és hitem szerint úgy, ahogyan lehet. Vállalatoknál, fogyasztóknál, ügyfeleknél, munkavállalóknál. Ez a társadalmi felelősségvállalás programja. Kicsit túlzóan: egy kulturális forradalom kezdete, amelyben a társadalmi problémák megoldásának nem egyetlen, sőt nem is elsősorbani letéteményese az állam. Épp ellenkezőleg: azok, akik e problémákat valóban orvosolni tudják - a sikeres gazdaság szereplői, a vállalatok. Gonosz módon bánnak a munkavállalókkal? Keményebb törvényeket, munkaügyi ellenőrzést, politikusi dörgedelmet - szólt a régi javallat. Tüntessünk a Kossuth téren! - volt a megoldás a "civilek" részéről. Nincsenek elég alacsonyan az ATM-ek? Fogyatékosügyi törvényt, minisztériumot, szervezetet és több pénzt a civileknek - szólt a régi javallat. Adjunk át petíciót Harrach Kingának! - volt a megoldás a "civilek" részéről.
A mostani figyelemfelhívó akciók, tiltakozások végre nem állami fellépést követelnek ott, ahol az állam nem, vagy csak alig tud segíteni. Az állam nem teheti elérhetővé a bankautomatát, nem válogathatja külön a papírszemetet a műanyagtól, nem engedheti ki a dolgozókat pisilni. Az állam helyett a vállalat vezetői tudnak ilyen döntéseket hozni, ha látják, érdemes. És érdemes. Néha azért, mert tele hólyaggal nehezebb dolgozni, és erre még nem gondoltak. Néha azért, mert a sok tiltakozás, kipellengérezés hatására - "a mi autónk, a mi munkavállalónk" - nehezen felépített márkájuk megy tönkre. Vagy mert a fogyasztók elfordulnak, a másikat választják, hisz csak arra emlékeznek: "ezekkel valami baj volt." No meg persze ott vannak a tudatosabbak, akik úgy választanak árut, szolgáltatást, márkát, hogy megnézik, pénzüket mire adják. A minőség mellett értéket is keresnek.
Persze nem csak a rossz dolgok ellen kell küzdeni. Lehet támogatni, dicsérni a jó dolgokat is. A Magyar Telekom napokban tett közzé hirdetést, melyben civil szervezeteknek ad 30%-os telefondíj-kedvezményt. Neki vonala, szolgáltatása van, ezzel tud segíteni. A Mol Guruló Színház projektje ingyenbenzint ad kulturális intézményeknek, ha Kelet-Európában akarnak turnézni. A Summa Artium nevű szervezet mecénásnapot tart, és kitünteti azokat, akik arra érdemesek. Sőt arra is figyel, hogy ha már az úri közönség eljön, akkor egy kis licit keretében "vásároljon meg" civil szervezeteket, ügyeket. A díjazott így példamutatóvá válik, a többiek követik.
A munkavállalóik nem termelőgépek, a szűk és szélesebb környezet nem kizsákmányolandó, tönkreteendő anyag, a fogyasztók nem költőautomaták, a fogyatékkal élők nem szerencsétlenséghegyek, a gyermekek nem kis felnőttek és leendő fogyasztók, az állam nem megoldógép, a vállalatok nem luxusprofithajhászok. Amúgy a vállalatok mi magunk vagyunk. Vezetők, munkatársak, ügyfelek, fogyasztók. Mindenkinek van hatalma. A fenti szemlélet megváltoztatását elsősorban azok kényszeríthetik ki, akik maguk áldozatai a felelőtlenség gyakorlatának. Ez nem szabályozási, hanem kulturális kérdés: sokan ezért nem értik, hogy miről beszélünk. Vannak, akik azért, mert kultúrájuknak nem része a beleérzés és a közösségvállalás; vannak, akik azért, mert számukra természetes, hogy csak felelősen lehet és érdemes.
A napokban beszélgettem egy jelentős bank elnökével, aki azt magyarázta, hogy a CSR nem tudomány, hiszen csak így lehet vezetni egy vállalatot, intézményt, szervezetet. Úgy, hogy az ember figyel a másikra, gondolkodik és gondoskodik, értéket teremt és közösséget vállal - mert a munkavállalók így lesznek motiváltak, lojálisak, ahogy a fogyasztók is megérzik, ha egy cég nemcsak profitot, hanem értéket is termel. Egy másik pénzintézet vezetője ugyanakkor személyes példamutatásának kudarcaként élte meg, amikor bankjában egy munkatárs operációjára indított magántámogatás-gyűjtés minimális bevételt hozott. A közösségvállalás kultúrájának kialakításán sokat kell dolgozniuk sokaknak. De persze apróságokból épül: összegyűjteni a szemetet, összeadni pár forintot saját zsebből, lecserélni a papírt újrapapírra, esetleg leoltani a lámpát, elzárni a vizet. No meg segíteni az anyákat, hogy vissza tudjanak jönni dolgozni, fogyatékkal élőket, hogy fel tudjanak menni a lifttel. Sokszor csak fejben kell meglegyen, mert megtenni már (szinte) semmiség. A felelősségvállalás: tudatos gondolkodás. A civilek ezt tudják kikényszeríteni.
Mint minden fontos ügy, a társadalmi felelősségvállalás ügye sem lehet magánviszonyok és magánértékek dolga. Nem elegáns, nyakkendős férfi és női vezetők nemes magánfelajánlkozása - természetesen vállalatuk pénzéből - saját lelkiismeret-furdalásuk csökkentésére. Az új kultúra párbeszéden alapul - ez közhely persze. Mit is jelent ez a párbeszéd? Azt, hogy ha a környezetvédelem vagy a kultúra ügyében akar egy vállalat tenni valamit, akkor megkérdezi - bevonja - az adott területen működő szervezeteket, érdekvédőket, érintetteket. Ahogyan persze bevonja a döntésbe saját munkavállalóit is - megkérdezi, hogy nekik is fontos-e a Zeneakadémia, az Operaház, a Műcsarnok támogatása, vagy ők inkább a helyi kultúrházban szerveznének előadást, a helyi kórház számára komolyzenei koncertet, egy helyi játszóteret újítanának fel, vagy más olyat, aminek a "hasznából" maguk is részesedhetnek. Ez az új kultúra társadalmi kérdésekben egyenrangúságra, párbeszédre, vitára és megegyezésre épít, nem pedig utasításra, adományozásra, előírásra. Ez a nehezebb út.
Ugyanakkor minden (kulturális) forradalom (némi) erőszakkal kezdődik. A változás kikényszerítéséhez nemcsak bátor vezetőkre, hanem eltökélt és elkötelezett érték- és érdekvédőkre van szükség. Ők azok, akik felismerik és felismertetik: nem az állammal, hanem a - vétkes - vállalatokkal szemben kell értékeiket felmutatni, orrot beleverni, tüntetni, akciózni. A figyelemkeltés sok célt szolgál. Felhívni a vállalat vezetőinek figyelmét a hibákra, felelőtlenségre, segíteni a munkavállalókat jogaik és lehetőségeik felismerésében, büszkeséget adni mindazoknak, akik képviselik az értékeket, és a fogyasztók előtt pellengérre állítani a felelőtlenül működőket. A cél persze nem a legyőzés, hanem a tárgyalóasztalhoz ültetés, a bevonás, a közös gondolkodás elérése.
Éppen azért, hogy legyen elég piszoár, és lehessen is használni, hogy valóban alacsonyabban legyenek az ATM-ek, ne végezzenek drogtesztet rajtunk, és minél több helyen használjunk újrapapírt, vagy gyűjtsünk szelektíven hulladékot. Ha pedig fejben megvan, akkor a piszoárba az kerül és akkor, ami oda való.
A szerző stratégiai kommunikációs szakember
