Viharfelhők gyülekeznek
Az átlagpolgár pedig sóhajtott egyet: lám, azért az állandó politikai csatazaj ellenére is nyugodtabb ország a miénk, majd kilesett függönye mögül a biztonságosnak hitt magyar utcán hűségesen várakozó autójára - ha csak nem lopták el. De talán mindenkin végigfutott a gondolat, mekkora a valószínűsége, hogy ugyanez nálunk is bekövetkezzen? A felvetés jogos, hisz több nyugat-európai ország nagyvárosában akadtak követői a párizsi gyújtogatóknak.
Nemrég északi szomszédunknál, Szlovákiában törtek ki spontán (vagy szervezett?) éhséglázadásba a reményvesztett és türelmetlen romák, fosztottak ki élelmiszerboltokat, s szolgáltak hivatkozási alapul magyarországi roma vezetőknek, amikor elmaradt reformok, késlekedő támogatások, talán soha meg nem születő munkahelyek miatt emelték fel szavukat.
Franciaországban a lakosság több mint hatvan százaléka helyeselte a rendőrség határozott fellépését (és sokan köztük talán azt is, hogy Sarkozy csőcseléknek nevezte a zavargások résztvevőit). Mivel a szlovákiai reakció is hasonló volt, aligha tévedek, ha ugyanezt feltételezem honfitársaink hasonló esetekben várható véleményéről.
Hibázunk, ha csak egy kézlegyintéssel intézzük el az ilyen és ehhez hasonló események bekövetkeztének valószínűségét, vagy most, amikor higgadtan végiggondolhatnánk, nem töprengünk el mulasztásainkon. Helytelen lenne persze hasonló zavargásokkal, lázadásokkal riogatni bárkit is, de látni kell, akár a New Orleans-i fosztogatásokra visszaemlékezve - minden, látszólag jól szervezett államban/városban bekövetkezhetnek efféle események.
Az egyik lehetséges válasz: költsünk többet, átgondoltabban szegényeinkre, teremtsünk munkahelyeket, szervezzünk átképzési programokat. Persze mindezeknek a szándékokon túl, korlátokat szab az ország teljesítőképessége is.
Mint kriminológus azonban végzetes hibának érzem, ha a környezet várható hangos vagy csendes, de jól kitapintható ellenérzését mindjárt intoleranciának, rosszabb esetben rasszizmusnak tartanánk. Mert mint szakmám sok művelőjének, úgy nekem sem tiszta a lelkiismeretem.
Észre kell végre vennünk a megélhetési nehézségekkel küszködő, de törvénytisztelő, többnyire idős népesség él legtöbbször fizikailag is együtt a törvényt tisztelni nem akaró (vagy tudó) néprétegekkel. Ez utóbbiak gyakran keserítik (néha rövidítik) meg a védekezésre képtelen előbbiek életét. Hasonló a helyzet nagyvárosok lakótelepein, "lezüllő" városrészein is. A tisztes szegénységben, de jóra nevelt, és talán épp emiatt védtelen gyerekeket fosztogatják azok a tizenévesek, akiknek nevelésében családjaik hibáztak, de közvetve mi, a társadalom is magukra hagytuk őket. Jelenleg sem teszünk egyebet, mint büntetés kilátásba helyezésével eredménytelenül fenyegetünk egy (ilyen vagy olyan okból kriminális) népréteget, míg az általuk megkárosítottaktól belátást, megértést és türelmet kérünk. Liberális demokráciánk súlyos deficitje, hogy a megkárosított, védtelen szegényektől toleranciát várunk el a tőlük még nyomorultabban élőkkel szemben.
De büntetőpolitikánk is reménytelenül frusztrálja a bűnüldözésben és az igazságszolgáltatásban dolgozókat. Mint a rossz orvos, aki csak egyetlen gyógyszert ismer, s a "többet, még többet ugyanabból" elve szerint - más eszköz híján - bünteti, majd visszaesőként még szigorúbban bünteti a réges-rég elrontott, sivár életű páriákat.
Valamennyiünk arca éghet, mert elméletileg épp nekünk, társadalomkutatóknak kellene valamilyen módon befolyásolni a politikát, s ezen belül a kriminálpolitikát. De vajmi keveset tudunk arról, hogy mit is tartanak a társadalom peremén élők arról az erkölcsi konstrukcióról, amit a többség bűnnek nevez. Milyen hagyományaikat kellene tisztelnünk és melyeket nem? Hol végződik a mindenkire kötelező magáért, családjáért viselt felelősség, s hol kezdődik a társadalmi szolidaritás, s főleg, meddig tart?
Már két miniszterelnök is kijelentette, hogy munkát akar adni mindenkinek, "aki akar dolgozni". Vajon kikre gondoltak a dolgozni nem akarók emlegetésénél?
El kellene gondolkodni azon, hogy lassan felnő és vétóképes korba lép egy új generáció, amely még nem látta szüleit reggel felkelve munkába indulni, akiknek a téli tüzelő beszerzése az alkalmankénti falopással egyenlő.
Persze tudom, hogyne tudnám, hogy a szegénységnek sok arca és számtalan oka van. De kriminológusként látom a jól kivehető viharfelhők gyors gyülekezését. A többségi társadalmat komoly erkölcsi megrázkódtatásként éri a feszültségeknek, indulatoknak az a látványos kitörése, ami Párizs külvárosaiban volt látható. Ugyanakkor nagy hiba, ha a többségi törvénytisztelő népesség érzéseivel nem törődünk. A halmozódó feszültségek néhány településen, szerencsére csak szórványosan, már hazánkban is megjelentek. A zámolyi romák elűzése, vagy egy Paks melletti faluba beköltözni akaró család házának lakhatatlanná tétele jelzi, hogy vannak etnikumközinek tűnő, de valójában életmód-, felfogásbeli különbségekre visszavezethető, rosszul kezelt konfliktusok.
Leegyszerűsített konklúzió, hogy a szélsőséges gondolkodást, a radikalizmust csupán a kudarc és az ostobaság "termeli újjá". Számtalan olyan faluról, kisvárosról tudok, ahol évtizedek óta az újabb és újabb generációk családokra azonosíthatóan képtelenek beilleszkedni a közösség életébe. A lakosság, a települési önkormányzat, de még a rendőrség is tehetetlen.
Nyilvánvalóan én sem szeretnék olyan társadalomban élni, ahol a "törvény és igazság" jelszavával a többség "megregulázza" a kisebbséget. Ugyanakkor kényelmes alapállásnak tekintem azt, hogy amikor egy városrészben, vagy faluvégen kirobban egy alapvetően életmódbeli különbözőségekre visszavezethető "háború", azt a kisebbségi vezetők általában automatikusan etnikumközivé alakítják át. Természetesen minden kisebbséget megillet a pozitív diszkrimináció, de ha energiáinkat csak az alapjában kriminális devianciák védelmére fecséreljük, s nem próbáljuk ugyanezt a népréteget önmagával szembesíteni, lényegében infantilizáljuk őket. Úgyszólván semmit sem tudunk kisebbségi vezetők olyan erőfeszítéseiről, melyek az általuk vezetett népesség felfogásbeli, életmódbeli szokásainak megváltoztatására irányulnak. Pedig minden bizonnyal a többség is megértőbb lenne akkor, ha ezen próbálkozások láttán maga is észlelné a bajok gyökereit.
Mert nem lehet csak az egyik fél orra elé tükröt tartani.
A szerző kriminológus, a Belügyi Szemle főszerkesztője
