A dolgozószobában kettőzött határozottság érződött: az Eltökélt becenevű, 125 éves íróasztalon kívül Bush arckifejezése is harckészséget sugallt. Ám nem lehetett nem észrevenni a stílusváltást. Az elnök szinte esdekelve kérte a hazai közvélemény támogatását.

Az iraki háború, akárcsak annak idején a vietnami, Amerikában fog eldőlni. A háború kezdetén négyötöd körüli támogatottság mostanra a felére zsugorodott. Ha a közvélemény kitolat Bush mögül, hiába a kormány elszántsága, a novemberi törvényhozási választások előtt a kongresszus egyszerűen megvonhatja a háború további finanszírozását. Bush tavaly részben a háborúnak köszönhette választási sikerét. Most visszájára fordulhat a dolog, a háború támogatottságának csökkenése a Republikánus Párt vereségét vetíti előre. Az elnök ezért ismerte be - gyakorlatilag most először -, hogy sok mindenben elszámították magukat. A háború elhúzódik, az ellenállás erősebb, az újjáépítés lassabb a vártnál.

Az elnök két részre osztotta ellenzékét: az "építő" módon bírálókra és defetistákra. Az előbbiek felé félreérthetetlen gesztusokat tett. Arra kérte azokat, akik eleve nem helyeselték a háborút, hogy most, amikor csak a kitartás - az ő szóhasználatában a teljes győzelem - és a vereség között lehet választani, tegyék félre a történet kezdetével kapcsolatos kétségeiket, és álljanak mögé. Ez erősítené az amerikaiak biztonságát.

A sors iróniája, hogy annyi tévedés után ebben alighanem igaza van. Az iraki stabilitás nemcsak a térség, nem csupán az USA, de a világ összes demokráciájának érdekeit szolgálná, a túl gyors kivonulás ezt veszélyeztetné. Többek között azzal, hogy a terrorizmus hatékonyságába vetett hit növekedéséhez vezetne. A kérdés azonban nem is az, mit szeretnénk elérni, hanem a hogyan. Erre Bush egyetlen választ ismer, az eddigi politika folytatását.

Az Egyesült Államok a sarokba festette magát Irakban. Nem tud távozni, de a mozgástere is egyre szűkebb. A jelenlegi tendencia előbb vagy utóbb mindenképpen kényszerhelyzetbe hozza a Fehér Házat. Bush makacsságának csak akkor lenne értelme, ha ezzel elkerülhető a legrosszabb. Másrészt van logika abban, hogy az amerikai jelenlét önmagában is irritálja az irakiakat, ha vissza lehetne belőle venni, az gyengítené az ellenállást. Ez a kiutat keresők legkomolyabb érve, ezt vallja a volt elnökjelölt John Kerry és a leendő, Hillary Clinton is. A tekintélyes politikusok közül senki sem akar azonnali, teljes csapatkivonást, de egyre nő azoknak a tábora, akik jövőre megkezdenék a folyamatot.

Az igazi remény nem is annyira a Fehér Ház józan mérlegelési képességéhez fűződik, hanem az irakiakéhoz. Ha a mostani választás nyomán működőképes, a síiták, szunniták és kurdok közötti kompromisszumot tükröző kormánykoalíció jön létre, akkor az Egyesült Államok jövőre megkezdheti a csapatkivonást. És amilyen kutyaszorítóban Bush van, ha megkezdheti, meg is fogja kezdeni. Bármennyire is igyekszik az elnök a kamerák előtt eltökéltnek látszani, a Pentagonban készen vannak a fokozatos létszámcsökkentés tervei. Már csak Bagdadból kellene néhány jó hír.