A többi: sallang. Bár "kötelező", és a tagállamok legtöbbjében szintén megszokott, az ellenzéki fanyalgás a magyar esetben logikusan nem követhető. Többet senki nem hozhatott volna ki ugyanis ebből a helyzetből, és ismételjük: az uniós pénzt nem a mi zsebünkből húzzák ki, hanem a gazdagabb, a közös kasszát feltöltő tagállamok adófizetőinek zsebéből. Teljesen értelmetlen az Európai Parlament, vagy az Európai Bizottság korábbi, eleve irreális terveihez vetni a végső főösszeget. Annak az összehasonlításnak van értelme, ami tény: a befizetők, köztük a soros elnök britek keretéhez képest az EU büdzséje nagyobb lett, és benne több lett az új tagállamoknak, így Magyarországnak szánt pénz is.

Nyugodtan lehet örülni. A több pénznek is, de magyarként, közepes és kedvezményezett uniós tagállamként, még ennél is jobban lehet örülni annak, hogy az új német kancellár visszatette a haladás sínpárjára az uniós vonatot. Angela Merkel adott a (tényleg) sajátjából a lengyeleknek, összecsitította a marakodó briteket és franciákat, simított másoknak és dorgált amazoknak. Még fontosabb: nem ezzel vagy azzal keresett önös különalkut, ahogy elődje, Gerhard Schröder gyakorta tette. Merkel visszaléptette Németországot az unió összetartójának szerepkörébe. Ezzel talán visszaállhat az a döntéshozatali kultúra is, hogy az európai nagyok nem egymás átverésére, hanem valós, közös érdekű kiegyezésekre törekszenek az EU-ban. Ha tényleg így lesz, nagyon lehet majd örülni.

A másik főhős Tony Blair. A brit soros elnök szintén sokat engedett a (tényleg) saját pénzéből, és főleg, bár még inkább fogcsikorgatva, politikai terveiből. Nem tudta "lenyomni" a franciákat, az EU-ban ez eleve kudarcra ítélt próbálkozás még mindig. (Nem is biztos, hogy helyes próbálkozni vele.) Pedig Blairnek abban igaza volt és van, hogy az agrárpénzeket nem szabadna tovább pazarolni. Már a vetés költségére is sokat ad az EU, pedig a közös költségekből fejlesztésre volna érdemesebb többet vetni. Ám Blair kénytelen volt beérni egy bizonytalan ígérettel, hogy a kiadások szerkezetét a következő hétéves büdzsé előtt, még idejében felülvizsgálják. A franciák legalább ennyibe kénytelenek voltak belegyezni, szombaton Brüsszelben, de vasárnap Hongkongban még inkább: a világkereskedelmi tárgyalásokon az EU elfogadni kényszerült, hogy 2013-ig megszünteti az agrárexport támogatását. Újabb kényszerlépés az uniós agrárpolitika reformjára - ami azonban már nem csak a külső versenytársak miatt, hanem maga az EU jövője érdekében egyre elkerülhetetlenebb.

A mostani büdzsévita fő kérdése az volt ugyanis: érdemes-e továbbra is a nyugati nagygazdaságokra költeni minden harmadik közös eurót (amelynek egy csekély töredéke a keleti kisgazdákhoz jut, ezért e rendszert Budapest is védi)? Nem érdemes, de ha mégis kell, akkor vajon marad-e elég költségvetni-való arra, amire Európának égető szüksége van: kutatásra, oktatásra, infrastruktúrára, húzóágazat-formáló szerkezetváltásra? És főleg: marad-e a tizenkét szegényebb újonc tényleges fölzárkóztatására, majd, sőt közben, a balkániak be- és felhozatalára? Nemigen marad, de majd meglátjuk - válaszolta magának szombaton az unió. A kompromisszum, bármennyire öröm a feleknek, ebből a szempontból csupán újabb időhúzás. Távlatra tekintve legalábbis.

Mára nézve azonban időnyerés. A költség el van vetve, nem csírázott újabb EU-válság, és van remény, sőt pénz is arra, hogy a következő hét évben Magyarország jobban boldogul. Ha hagyja magát.