Az energiatakarékosságon csak az energiahordozókat termelő vagy azokat importáló és forgalmazó cégek "bukhatnak", mivel első megközelítésben üzleti forgalmuk a kereslet-kínálat törvényének érvényesülésével értelemszerűen csökken. Mielőtt sajnálni kezdenénk őket, nézzük meg közelebbről, mit is jelentenek az energiaszolgáltatók profitját bebetonozó szerződések, és azok legfontosabb eleme a "bűvös nyolc százalék", amelyet szemléletesen akár békának is nevezhetnénk, amelyet az adott szerződést megkötött és feltételeit mindmáig garantáló magyar kormányok lenyeltek. A szolgáltatók által befektetett eszközök utáni 8 százalékos bruttó nyereség, amelyet minden egyes áram- vagy gázellátási szerződés garantál, azt jelenti, hogy ezen az üzleten a befektető cég gyakorlatilag csak nyerő lehet ("win-win" pozíció), szemben a pénzügyi szférában befektetőkkel és a lakossággal, akik kis kockázatú bankbetétei után a kamat egyre vékonyabban csordogál, messze elmaradva az energiaszolgáltatók adózott nyereségétől.

Na és az utóbbiak által vállalt nagyobb kockázat? - merülhet fel a jogos ellenvetés. És itt jön a "beton", mert mekkora is lehet egy olyan szerződés teljesítésének kockázata, ahol a felvevőpiac garantált, igényei kellőképpen korszerű energiablokkokkal (meg kell adni, ezen a területen - saját jól felfogott érdekükben - jelentős fejlesztéseket vállaltak, illetve hajtottak végre a szolgáltatók) biztonságosan és költséghatékonyan kielégíthetők, a befektetett tőke pedig az amortizáción keresztül részben azonnal meg is térül. Ami pedig a mérlegszerűen is kimutatható jövedelmezőség biztosítását illeti, az energiahordozók áremelkedésének tényleges kockázatát hosszabb időszakra változatlan feltételekkel kötött importszerződésekkel, némi logisztikával és a "bűvös 8 százalékkal" gyakorlatilag semlegesíteni lehet. Nem véletlen, hogy az energiaellátásban is tényleges versenypiac kialakítását szorgalmazó Európai Bizottság a konkurencia piacra lépését lehetetlenítő tényezőnek tartja ezt a szerződéses feltételt.

Az energiaszámlák mérséklését és az ország tőkevonzó (verseny-)képességét valóban a szívén viselő politikának ezért éppen az uniós nyilvánvalóan pártsemleges álláspontja kínálja a legjobb lehetőséget arra, hogy a köz javára eljárjon - nem pedig a tekintélyes állami kompenzációs kasszát feltételező "árfék", ami az előreláthatólag elhúzódó olajválság miatt másképpen aligha lenne megvalósítható. Az pedig, hogy a "békát" ismét és tartósan (!) a szolgáltatókkal (rajtuk keresztül pedig velünk adót valóban fizetőkkel) nyelessék le, azt a Mol gázüzletágában az utóbbi években elszenvedett több százmilliárd forintos veszteség, valamint az MVM-nek évente nyújtott legalább 30 milliárdos állami támogatás "rossz példája" mellett az uniós jogszabályok sem teszik a jövőben lehetővé. Az EU 15-öknél eddig szerzett tapasztalat szerint egyébként az energiapiac tényleges megnyitása viszont ténylegesen csökkentheti a tarifákat, illetve mérsékelni képes azok emelkedését. Újabb elem itt az is, hogy az energiaszolgáltatók jövedelmüket a fogyasztóknál megfelelő energiatakarékosságot eredményező "zöldprogramok" megvalósításában való közreműködéssel is kiegészíthetik, így energiaszállításaik nem járnak szükségszerű profitcsökkenéssel.

Visszatérve a "legolcsóbb" energiához, a mindenkori kormánynak energiapolitikájában (is) környezettudatosabb gazdasági stratégiát kellene követnie, amelyben elsőrangú program az energiatakarékosság (mely célra kis hazánkban hovatovább csak Ruanda szintjén fog rendelkezésre állni hazai forrás), az energiaárak pedig az ellátás költségeinek megtérülése mellett tisztes, de korántsem garantált hasznot hoznak a vállalkozónak. Természetesen az egyébként is szociális támogatásra szorulók problémáinak kezelése mindenképpen szükséges, az e körbe nem sorolhatók és az üzleti vállalkozások számára pedig a reális energia- árak tennék kifizetőbbé az energiatakarékosságot célzó beruházást.

A szerző közgazdász